Way

A világ hét csodája

2011-12-26T19:46:00.006Z

Egy csapat diák azt a feladatot kapta, hogy készítsenek egy listát arról, mit tekintenek ők a világ hét csodájának. A következők kapták a legtöbb szavazatot:

1. Az egyiptomi piramisok

2. A Tadzs Mahal

3. A Grand Canyon

4. A Panama-csatorna

5. Az Empire State Building

6. A Szent Péter székesegyház

7. A kínai Nagy Fal

Amikor a tanár összeszedte a szavazatokat, észrevette, hogy egy diák még nem végzett a listájával. Így megkérdezte a lányt, hogy mi a problémája a lista elkészítésével. A lány azt felelte:

- Nem teljesen tudom eldönteni, olyan sok van.

A tanár azt mondta:

- Oszd meg velünk, amid már van, talán tudunk segíteni befejezni.

A lány hezitált, de aztán felolvasta:

- Szerintem a világ hét csodája a következő:

1. Látni...

2. Hallani...

3. Tapintani...

4. Ízlelni...

5. Érezni...

6. Nevetni...

7. És szeretni.

A teremben olyan csönd lett, hogy a légy zümmögését is hallani lehetett volna.

Az egyszerű és hétköznapi, általános dolgok elkerülik a figyelmünket, és amit természetesnek tartunk, azok valóban csodálatosak.

Egy szelíd figyelmeztetés: A legértékesebb dolgokat az életben nem lehet megvásárolni, vagy kézzel felépíteni. Ne legyél annyira elfoglalt, hogy ne vedd észre ezt!

Mielőtt még valaki megszólna

2011-12-24T20:45:00.002Z

Boldog karácsonyt mindenkinek!

Űrbuszok

2011-12-17T08:57:00.010Z

Új emeletes buszokat kapunk, az első példányok tegnap álltak munkába. A polgármesterünk, Boris Johnson négy évvel ezelőtt megígérte, hogy mire olimpia lesz, felújítja az emeletes busz-parkot. Neki is látott, valóságos űrbuszokat állít csatasorba.

Az új buszok átveszik a csuklósok helyét (helyes! Londonba nem valók csuklós buszok!), valamint gazdaságosabb is az üzemeltetésük, mert valami vegyestüzelésű szupermodern villany és diesel kombinációs Siemens motor van bennük, így a fogyasztásuk a mostani buszokénak a fele lesz, a levegőszennyezésük pedig az előzőkének szintén a töredéke. Az áruk viszont éppen emiatt borsos, de hát azt meg csak egyszer kell kifizetnie a városnak.

Saját szememmel még nem volt szerencsém az új jószágokhoz, utazni meg pláne nem utaztam rajtuk, de amint megpillantok egyet, kipróbálom, mert nekem azon utazni kell!

Ilyen az új busz elölről...:

...hátulról (a hátsó fellépőn maga a polgármesterünk vidul)...:

...és belülről:

Egy hónap hallgatás után ismét jelentkezem

2011-12-10T15:21:00.011Z

Huh, de régen jártam erre blogírás címén, azt hiszem, kicsit elraboltak a hétköznapok és a hétköznapok csodái :-)

Leonardo da Vinci kiállítás van most nálunk a National Gallery-ben, időszaki, januárig vagy februárig lehet megtekinteni a Mester idehurcibált festményeit, amelyek között az Utolsó vacsora is ott van. Nemrég volt szerencsém megnézni a kiállítást, ha esetleg ugyanez az összeállítás Magyarország felé is eltéved majd valamikor, mindenkinek szívből ajánlom! :-)

Mi is történt még... Kb. két hete (? NilsCo, segíts!) elindult a Mars felé az újabb marsjáró, a Kíváncsiság, azaz Curiosity. Viszi a nevemet is magával, tehát, mire nyáron landol a vörös bolygón, addigra várható, hogy rendes marslakó módjára bezöldülök és apró antennákat növesztek a fejem búbján.

Nem, nem őrültem meg teljesen, csak amikor Doug barátunk még fent tanyázott az ISS-en, jóval lelkesebb figyelője voltam a világűr eseményeinek, és akkor lehetett nevet küldeni a marsjárónak, aki minden nevet egy chip-en elhurcibál a Marsra. Hát, én sem maradhattam ki a jóból, legalább most már a NASA-nál is szerepelek. Eggyel több, vagy kevesebb hely, már édesmindegy... :-D

Beköszöntött a tél. Először majd lefagyott a hátsó felünk (nekem konkrétan, ilyet még életemben nem éreztem!), de mostanra már normalizálódott a helyzet és egészen londoni tél vette kezdetét esővel, időnként köddel, enyhe hőmérséklettel, hellyel-közzel napsütéssel.

Aztán mi is van még... Van még valami egy idő óta, ami fontos a számomra, de erről nem akarok beszélni. Egy nagyon klassz, izgalmas, kalandos, időnként komoly és tanulságokkal teli felfedező úton veszek részt, aminek a vége talán az lesz, hogy rájövök, hogy ami távolinak tűnik, az tulajdonképpen nagyon közel van, ami idegennek látszik, az valójában teljesen baráti, valamint hogy lehetetlen nincs, ellenben csodák igenis vannak és hogy a 2x2 nem mindig 4, és milyen jó is, hogy ez így van...

Remélem, elég titokzatos voltam, úgyhogy most szépen itt is hagylak benneteket kétségek között... :-P

11.11.11.11.11.

2011-11-11T11:11:00.000Z

Csak mert ilyen egy ideig nem lesz... :-)

Állítólag 11 óra 11 perckor volt/van/lesz a következő világvége. Tehát londoni idő szerint éppen most. Miért van az az érzésem, hogy mégsem ez lesz az utolsó poszt a blogomon... :-))

Úgy tűnik, a világvégével elfelejtették közölni, hogy melyik időzónához igazítsa magát, mert a japán barátaim teljesen életben vannak, pedig ott már pár órával elmúlt 11 óra, én is élek, pedig éppen most kellene becsapnia az istennyilának és valószínűleg az amerikai kontinens sem fog összedőlni úgy 6-9 óra múlva... Szerencsétlen világvége valószínűleg most zavarodottan kóvályog a Föld körül az óráját nézegetve, azután dolgavégezetlenül elkullog... megint... :-))

Őszi meditáció

2011-11-07T11:34:00.007Z

Két videót hoztam nektek, két verset. Nem az őszről szólnak, de számomra ez az ősz a nagy beszélgetések és a nagy közös meditálások időszaka, ez a két vers híven tükrözi az idei ősz hangulatát.

Az első videón Szabó Lőrinc: Az irigység erdejében című versét mondja el Hernádi Judit, a másodikon Sztankay Istvántól hallható az Én vagyok című vers, melyet Domján László írt.

Mindkét vershez Holló József szerzett csodálatos aláfestő zenét.

Óraátállítás!!!!!

2011-10-28T11:48:00.002+01:00

Jelentem, holnap, szombaton éjjel beköszönt a téli időszámítás!

Tehát: október 29.-ről 30.-ra virradó éjjel hajnali 3-kor 2 órára kell visszatekerni az órákat.

Aki alszik, bulizik, egy órával többet alhat, bulizhat (hurrá!). Aki dolgozik, egy órával többet dolgozik (részvétem).

A legjobb

2011-10-24T01:59:00.004+01:00

A legjobb az, amikor az álmok valóra válnak. Mert igen, ha az ember nagyon akarja és tesz is érte, akkor az álmok valóra válnak.

Jó

2011-09-22T21:29:00.004+01:00

Néha a feje tetejére tud állni a világ. Összekavarodik minden, csak kapkodod a fejed, hogy most mi van?

Aztán ugyanilyen hirtelen helyre is tud billenni az a világ. Ha nem is egészen, de majdnem, aztán csak várni kell, amíg újra teljesen stabilan áll a lábán.

És az jó...

A szösszenet

2011-09-19T15:03:00.007+01:00

Barátom és bloggerina-társam, Manó, ma kipottyantott a fejecskéjéből egy szösszenetet a blogjára, ami annyira megtetszett, hogy gyorsan el is kuncsorogtam tőle. Íme az iromány, az eredetit pedig sok társával együtt ezen a blogon találja, aki olvasgatni szeretne.

Meg...?

A fiú csillogó szemmel nézett a lányra. Egész bensőjében érezte, hogy szüksége van rá. De még nem merte bevallani. Nézte, nézte azt a kék szempárt, a kedves arcot körülölelő világosbarna hajzuhatagot, az íves, karcsú nyakat. Végül vett egy mély lélegzetet, egy kicsit elpirult, és belekezdett:

- Meg...? - eddig jutott, amikor fülig vörösödve elakadt.

A lány visszanézett rá szemében vidám csillogással, ajkán nevető mosollyal, és azt felelte:

- Igen, megeheted az utolsó palacsintát.

Taxiiiiiiii!!!!!!!!!

2011-09-09T20:53:00.004+01:00

NilsCo (Zoli) barátom már legyintve és enyhén rezignáltan veszi tudomásul, amikor interneten keresztül arról számolok be neki, hogy már megint kedvezménnyel sikerült vásárolnom valamit mégpedig úgy, hogy nem volt akciós, csak nekem odaadták olcsóbbért.
Valahogy ez a dolog egy idő óta kísér, egyáltalán nem bánom :-)

Ma viszont, amikor a magyar követségre mentem útlevelet csináltatni - mindjárt lejár az 1 éves ideiglenes, és most már kaphatok több évest, mert végre megjött az ujjlenyomat-rögzítő masina -, szóval a mai napon a követség felé tartva túlléptem ezen a már tényleg megszokottnak minősülő jelenségen, hogy kedvezmény.

Másik metróállomásnál szálltam le, mint tavaly, mert a térképen úgy láttam, hogy az idei közelebb lesz. Hát... lehet, hogy méterben közelebb volt, viszont halványlila segédfogalmam nem volt a metróból felbukkanva, hogy merre is vegyem az utam... Így, szokásomhoz híven, meginterjúvoltam egy kedves londoni taxist, aki elmagyarázta, hogy első kisutca balra, aztán jobbra, aztán egyenesen, aztán megint jobbra, majd újra... Na, szóval elindultam és eléggé tétován lépkedhettem, mert a főútra kiérve taxisunkat a kereszteződés előtt ácsorogva találtam. Amikor melléértem, lehúzta az ablakot és felajánlotta, hogy elfuvaroz a követséghez. Közöltem vele, hogy sajnos nincs nálam pénz, se kártya - iszonyú drága Londonban a taxi -, mire legyintett egyet és közölte, hogy nem érdekes, ugorjak csak be.

Így tehát ma megtettem életem első utazását a hírös-nevezetös londoni taxik egyikével - mégpedig ingyen. Igaz, nem volt hosszú út, olyan 7-800 méter, de annál kanyargósabb, rendkívül hálás voltam a segítőkész taxisofőrnek, hogy elfuvarozott :-)

Üdv az újjáépülő Londonból!

2011-08-18T18:02:00.002+01:00

Mindenki tudja, vandálok egy csöppet szétverték fél Londont és néhány vidéki várost. Legfelsőbb szintű vezetőinknek végre tudomásul kellett venni, hogy az országban sok a bűnöző, de legalább kevés a rendőr... Most vihariramban intézkednek mindkettő ügyében.

A rendőrséget átszervezik, a tervek szerint amerikai mintára, a nem angol állampolgárságú zavargókat meg szépen kitessékelik az országból, mehetnek haza a fatornyos hazájukba randalírozni - már ha ott megengedik nekik.

Részemről megúsztam a dolgot, felénk nem volt semmi, csak a szomszéd kerületben volt némely gyújtogatás, de idáig nem értek el a randalírozók. Ettől függetlenül határozottan érezni lehetett a városban a megnövekedett feszültséget.

Viszont, ami az egyetlen jó volt ebben a néhány napban: késő este is olyan biztonságban sétálhattam az utcán, mint még soha, ugyanis tele voltak az utcák rendőrökkel.

Minden marad a régiben

2011-08-01T16:23:00.001+01:00

Az amerikai pártok nagy nehezen dűlőre jutottak egymással, megegyeztek, az adósságplafont megemelték, kormányzati kiadásokat csökkentették - nem lesz világcsőd, minden marad a régiben.

Egyelőre lesz mit enni továbbra is, viszont nem lesz semmi változás. Fogalmam sincs, ennek most örülök, vagy sem. Az átmeneti időszakot valahogy átvészeltük volna, és jöhetett volna valami más...

Mégiscsak nonszensz, hogy a világot egy olyan, már inkább virtuális, mint kézzelfogható dolog irányítja, mint a pénz... ráadásul egyetlen ország pénze, egy olyan országé, aminek nincs is pénze, csak adósságai... ez igazán nevetséges.

A francba, legfeljebb megtanultam volna újra kapálni... kiskoromban tudtam, most sem esett volna le a gyűrű az ujjamról.

De az is lehet, hogy még nem jött el a változás ideje...

Ettől kezdve ezen a blogon a legfontosabb hírek olyasmik lesznek például, hogy: Jenson Button nyerte meg a tegnapi magyar Forma 1 futamot!!!! Neki drukkoltam, még a Twitteren is a lelkére kötöttem, hogy nyerjen. Nagyon örültem, hogy a 200. versenyét - ami egyébként egy látványos, fordulatokban gazdag futam volt - győzelemmel ünnepelhette, ráadásul Magyarországon.

A változás küszöbén

2011-07-28T10:12:00.013+01:00

USA a csőd szélén áll. Napok kérdése és fizetésképtelenné válik, ha nem egyezik meg a két párt. A két párt viszont nem nagyon akar dűlőre jutni egymással. Obama elnök a haját tépi, kizökkent a már-már közmondásossá vált nyugalmából, Amerika pedig egyre közelebb kerül a fizetésképtelenséghez.

Összefoglalva ennyi az utolsó néhány nap híre erről az országról.

Nem, még most sem lett politikai blog ez a kis napló, de az ilyen hírek mellett még én sem tudok szó nélkül elmenni. (Akik meg esetleg idetévednek okoskodni, meg vitatkozni, azoknak előre szólok: nem vagyok partner a dologban, nem szállok vitába senkivel. Ide lehet írni a véleményeket, mindenkinek lehet, ahogy nekem is van, de ennyi.) Mindig az jár a fejemben, hogy az a nagy világgazdasági válság, amit az amcsik gerjesztettek nemrég, jó nagy öngólnak bizonyult a számukra.

Valójában az űrhírek kapcsán figyeltem föl erre a témára és kezdtem el figyelni az eseményeket. Ritkán láthatja az ember egy nagyhatalom bukását, ezt nem akarom kihagyni.

Először ugye leállították az űrrepülő-programot, mert nincs pénz a repülők üzemeltetésére. Ezzel USA elismerte, hogy korántsem olyan gazdag már, mint volt, sőt.

A következő az volt, hogy, miután az oroszok jelen pillanatban a világűr urai, annyit kérnek egy-egy amerikai űrhajós oda-vissza utaztatásáért, amennyit akarnak - merthogy a taxiszolgálatot most csak ők tudják biztosítani. Kértek is, jó nagy összeget, egymillió dollárt űrhajósonként egy retúrjegyért. Amerika felszisszent... Nem fog ez összejönni...

Aztán az USA bejelentette, hogy a Hubble űrtávcsövet 2020-ig üzemelteti csak, utána a sorsára hagyja a világ legnagyobb fényképezőgépét, ellenben az oroszok mostanában küldték fel a saját "Hubble" távcsövüket az űrbe... ezek szerint nekik vannak terveik a világűrrel.

Azt viszont bejelentették az oroszok, hogy a terveikben a Nemzetközi Űrállomás már nem esik olyan súllyal latba, mint eddig, nem fognak rá annyi figyelmet, energiát - és gondolom, pénzt sem - fordítani. Most akkor vagy nem tudják amerikai lóvé nélkül üzemeltetni, vagy más terveik vannak az űrrel - ez utóbbi látszik valószínűbbnek, ha már a saját űrtávcsövüket felküldték.

Japán és Kína képes űrhajókat építeni, pénzük is van rá, hogy átvegyék az amerikaiak helyét, meg is fogják tenni, miért ne?

A majáknak ezzel a 2012-vel mégiscsak igazuk lehet; ha nem is fog elpusztulni a világ, vagy az élet a Földön, de úgy tűnik, nagyon ott állunk egy nagyhatalmi átrendeződés küszöbén.

Amerika lesüllyedni látszik a "futottak még" kategóriába, még az is elképzelhető, hogy ezt a mostani válságot nem vészeli át egy darabban. Nem csodálkoznék, ha atomjaira, de legalábbis államokra hullna szét.

Ami meg eddig is nyilvánvaló volt néhány ember számára, az most mindenki számára nyilvánvaló lesz, Kína veszi át az USA helyét, szerintem az oroszok támogatásával. Kína gazdag ország, ráadásul amióta felvásárolta az USA államadósságait, szinte egyetlen hitelezője Amerikának, fű alatt azóta ő diktál.

Érdekes hetek, hónapok, évek következnek, úgy érzem...

Amerikát, mint államot nem sajnálom. Ha bukik, hát bukik, magának kereste a bajt. Agresszív, törtető, mindenki más jogait sárba tipró, háborúpárti külpolitikát folytatott. Beleszólt országok belügyeibe puszta érdekből, a pénz miatt, közben meg békefenntartásról, meg terrorizmus elleni harcról beszélt. Sokszor fegyverekkel, rakétákkal lőtt szét országokat, ölt meg ártatlan civileket - akkor vajon ki a terrorista?

Szinte mindenkit meghülyített a saját terrorizmus elleni propagandájával, pedig semmi másról nem szóltak az ő kirándulásaik Közel-Keletre, mint a pénzről... Aki meg bedőlt ennek a maszlagnak, az meg is érdemli.

Nem, nem azért nagy most a szám, mert írják az újságok, hogy Amerika süllyedőfélben van. Már hetekkel ezelőtt elköszöntem Doug-tól, mert hiába beszélt nekünk annyit a békéről, szeretetről, mégis egyik-napról a másikra bejelentette, hogy repülőre kap és megy Afganisztánba. Gondolom, a US Army ezredeseként nem permetezni indult oda a repülőjével... Én meg szépen elbúcsúztam tőle, mert amíg űrhajós volt, addig egyet tudtam a gondolataival érteni, de ezeket most egy vonallal húzta át, amikor hirtelen katonává válva önként elment egy másik országba lövöldözni. Szépen megírtam neki, hogy itt akkor az útjaink elválnak, mert nem tudok egyetérteni semmivel, ami háború vagy fegyver.

Azóta is azon tűnődöm, hogy amiket bő egy éven keresztül írkált nekünk, abból vajon bármit is komolyan gondolt-e, vagy csak bégető birkanyájat akart maga köré gyűjteni hangzatos szavak firkálásával? Mert ez utóbbi sikerült. Én voltam az egyetlen, aki hangot adtam az egyet nem értésemnek, a többiek rá sem jöttek arra, hogy bálványuk épp az ellenkezőjét csinálja annak, mint amiről eddig beszélt. Jaj, csak az elvakult, kritikátlan fanoktól mentsen meg az isten...

Próbáltak győzködni a megszokott amerikai propaganda-dumával, ami már a könyökömön jön ki és egy szavát sem hiszem el, papoltak a terrorizmusról, meg a békéről - vicces ezekről beszélni olyankor, amikor a bálványuk éppen rakétákat készül kilőni emberekre, nem?

Hát így működik az amerikai agymosás és a hülyítés - már azoknál, akik lusták gondolkodásra használni a saját agyukat. Egészen közelről tapasztalhattam meg - őszintén bevallom, eléggé rémisztő volt a sok tökegyformán érvelő, tömegbe beleszürkült, magát rettentő okosnak képzelő, mégis kizárólag a mások szavait és unásig ismert szólamokat szajkózó egyenember.

Nem is bánnám, ha jönne valami új, mert amit Amerika az utóbbi tizenpár évben művelt, az már kritikán aluli. Nem tudom, milyen lesz az új világrend, jobb, vagy rosszabb, de mindenesetre más, és kiindulásnak ez sem rossz...

Vakok gyülekezete

2011-07-27T12:08:00.009+01:00

Van a Facebook-on egy remek magyar oldal, az Ablak-Zsiráf - igen, ez most itt a reklám helye, ajánlom mindenkinek :-P -, ahol az egy szem adminisztrátor fáradhatatlanul rakosgatja fel nekünk az érdekes videókat, képeket. Nemcsak szórakoztat, hanem fel is hívja időnként a figyelmet erre-arra a képeivel, sőt, gyakran tanulni is lehet a posztjaiból. Jó kis oldal, na, erre (lenne) való a Facebook.

Az olvasóközönségétől viszont időnként agybajt kapok. Sokan azok a bizonyos "nem olvasok, csak írok" típusúak. Nemrég pl. nagyon mutatós cupcake-ekről tett föl képeket a Zsiráf. (Cupcake = angol süti, ami alul piskótaszerű tésztából, a tetején pedig akármilyen, ízlés szerinti krémből áll. Alakra olyan, mint a muffin, csak másféle tésztából készül. Pohárral formázták régen, innen a neve.) Persze volt, aki nem tudta, miről van szó, hát gyorsan belinkeltem egy cikket erről a sütiről, és hogy milyen egyszerű otthon is elkészíteni. A link alatti hozzászólásban egy másik hölgy közölte, hogy nem szereti a marcipánt és biztos nagyon nehéz elkészíteni ezt a sütit. (Valóban nehéz úgy sütni, ha valaki nő létére nem tudja megkülönböztetni még a marcipánt sem a krémtől... Vagy csak egy újabb nemolvasóval hozott össze a netes sors...)

Basszus, mi a bánatért linkelgetünk, kommentelünk, ha egyesek csak írogatnak, de olvasni nem olvasnak??? És ez annyira jellemző bármelyik netes oldalon, bármilyen témában... Mindenki csak a magáét fújja, a többiekre nem figyel, pedig talán megoldódna a problémája. Vagy ez a baj?

Én már annyi kérdésemre kaptam választ kommentekből, egyszerűen csak el kellett olvasnom őket és máris nem kérdeztem meg ugyanazt, amit már előttem hatan.

Harminc év után...

2011-07-21T18:31:00.038+01:00

...véget ért a NASA űrrepülő-programja. Ma reggel, helyi idő szerint 5 óra 57 perc 54 másodperckor a landoló Atlantis űrrepülőgép kerekei megálltak a NASA Kennedy Űrközpont kifutóján, ezzel véget vetve mindannak az izgalomnak, látványnak, ami harminc éven keresztül tartott, és ami ennyi idő alatt már úgy beleépült a mindennapjainkba, hogy még az is sajnálja a program végét, aki nem érdeklődött sohasem behatóbban az űrkutatás iránt.

Hat űrrepülőgép neve fűződik ehhez a programhoz: Enterprise, Columbia, Challenger, Discovery, Atlantis, Endeavour.

Az Enterprise 1976-ban állt munkába. Sohasem járt az űrben, gyakorló űrrepülőgép volt a majdani űrrepülőgép-pilóták és az űrrepülőgépeket repülőkön szállítók számára. Fontos és hasznos munkát végzett, megteremtette az űrrepülőzés alapjait.

Nevét a Star Trek rajongói harcolták ki. Eredetileg a NASA a "Constitution" (Alkotmány) nevet szánta neki, de a trekkie-k levéláradatának engedve végül az Enterprise (Vállalkozás) nevet kapta a legelső amerikai űrrepülőgép a sorozat csillaghajójának neve után.

A Columbia 1981. április 12.-én, Gagarin űrrepülésének huszadik évfordulóján kezdte meg első útját az űrbe, amely egyben az űrrepülő-program legelső küldetése is volt. Nevét az első olyan amerikai hajóról kapta, amely körülhajózta a világot.

Küldetései között szerepelt pl. a Chandra röntgentávcső feljuttatása az űrbe, illetve a Nemzetközi Űrállomás Spacelab modulját is ez az űrhajó szállította.

2003. február 1.-én, fedélzetén az STS-107 hétfős legénységével, Rick D. Husband, William C. McCool, Michael P. Anderson, David M. Brown, Kalpna Chawla, Laurel Clark, Ilan Ramon űrhajósokkal, visszatérés közben Texas fölött, a gép borításán lévő sérülés miatt darabokra szakadt, az űrhajósok életüket vesztették, közöttük az első izraeli űrhajóssal, Ilan Ramonnal.

A Challenger 1983. április 4.-én repült először. Nevét két helyről is kapta, az egyik egy XIX. századi brit felfedezőhajó volt, a másik pedig az Apollo-17 ugyanilyen nevű, Holdra leszálló űrkompja. A legfoglalkoztatottabb űrrepülőgép lett, 1983-85 között az űrrepülések 85 %-át a Challenger teljesítette. Az ő nevéhez fűződik az első afro-amerikai női és az első kanadai űrhajós szállítása, az első éjszakai indítás, illetve landolás.

1986. január 28.-án, a start után 73 másodperccel, az egyik gyorsítófokozat szigetelőgyűrűjének hibája miatt megsemmisült magával rántva a sírba az STS-51 legénységét, Greg Jarvis, Christa McAuliffe, Ronald McNair, Ellizon Ozinuka, Judith Resnik, Michael Smith, Dick Scobee űrhajósokat.

A Discovery 1984. augusztus 30.-án szállt fel első útjára az űrbe. Nevét korábbi, hasonló nevű kutatóhajókról kapta.

A Discovery-vel indították útjára az Ulysses űrszondát, amelynek feladata a Nap vizsgálata, valamint több műholdat. Ő szállította, állította pályára és szervizelte éveken át a Hubble-űrtávcsövet, ami csodálatos mélyűri fényképfelvételeket készít, és 1998-ban ő szállította John Glenn-t, a világ legidősebb, akkor 77 éves űrhajósát.

Ő a "nagy újrakezdő", hiszen mind a Challenger, mind a Columbia katasztrófája után a Discovery repülésével folytatódott az ideiglenesen megszakadt űrprogram. Utolsó küldetéséről 2011. március 9.-én tért vissza.

Az Atlantis 1985. október 3.-án repült először. Küldetései során útjára indította a Galileo és Magellán űrszondákat, valamint a Compton gammatávcsövet. Shuttle-Mir repülésekben vett részt, és repült a Mir Űrállomásra, később a Nemzetközi Űrállomásra is.

Utolsó útjáról, és egyben az egész űrrepülő-program utolsó küldetéséről a mai napon, 2011. július 21.-én tért vissza a Földre.

Az Endeavour 1992. május 7.-én kóstolt bele először az űrbe. Nevét a XVIII. századi brit felfedező, James Cook hasonló nevű hajójáról kapta. Őt pluszként, a Challenger helyettesítésére építették meg, az űrrepülőgép-flotta legfiatalabb tagja. Ő is szervizelte a Hubble-űrtávcsövet és a Nemzetközi Űrállomás karbantartásából, építéséből is kivette a részét a modulok java részének, illetve a robotkar felszállításával. Az első amerikai modult, a Unity-t is ő juttatta fel az űrbe.

Utolsó küldetéséről 2011. június 1.-én jött vissza.

Ennyi adatszerűen ezekről a remek gépekről, amelyeknél - vagyis inkább akiknél - szebb, praktikusabb és hasznosabb űrhajót eddig még senki sem gyártott.

Hogy kinek mennyit jelentettek? Akik hivatásszerűen, vagy hobbiból állandóan az eget és az űrhajókat fürkészik, azoknak nyilván nagyon sokat, nem is beszélve azokról, akik utaztak rajtuk, az űrhajósokról.

Viszont a magamfajta laikusokat is szíven üti, hogy többé nem olvassuk az újságban, hogy hol az egyik, hol a másik "kislány" elstartolt, vagy landolt. Ezekkel a gépekkel együtt nőttünk fel, harminc éve osztjuk meg velük a Földet, beleépültek a tudatunkba, a mindennapjainkba.

Köszönjük, Hölgyek, ezt a harminc évet, azt, hogy közelebb hoztátok hozzánk a világűrt és segítettetek abban, hogy laikusként is egyre nagyobb rálátásunk legyen az űrre, az űrben folyó munkára. Remek munkát végeztetek, lányok, mindnyájatoknak jó pihenést!

Egy napon, amikor már nem a hatalomvágy és pénz mozgatják a világot, hanem a tudás iránti vágy és elkötelezettség, amikor ember embernek nem farkasa, hanem társa, segítője lesz, akkor majd gyors és erős űrhajókat építünk, hogy felfedezzük a végtelent. Akkor, amikor már nem erőszakos szándékkal, gyarmatosítóként, hanem tiszta szívvel és gyermeki kíváncsisággal járjuk majd az űrt, akkor találhatunk majd társakat is, barátokat, valahol messze, a távoli galaxisokban...

Egy film- és színésztalálkozó utózöngéi

2011-07-19T12:29:00.008+01:00

Nemrég ismét London Film & Comic Con volt itt nálunk. Ahogy eddig minden alkalommal, most is elmentem, sőt most is írtam róla egy jó hosszú posztot IDE, úgyhogy még egyszer azt nem írom le.

Viszont most először folytatása is lett számomra a Con-nak.

Már saját hagyományommá tettem, hogy fotózom és videókat is csinálok ezen a rendezvényen, a produktum aztán felkerül az internetre. Idén is így történt, készítettem néhány fotót és videót, az utóbbiakat feltettem a YouTube-ra. Az egyik videómon éppen Darth Vadert kísérem az épületből ki az épület elé és megörökítem, ahogy fényképezkedik, mozog, kommunikál, tesz-vesz.

Talán két nappal az után, hogy ezt mindenki számára láthatóvá tettem, kaptam egy privát üzenetet ezen a YouTube csatornámon, amelyben egy számomra ismeretlen nicknevű valaki megköszöni, hogy készítettem róla videót, mert még sosem látta magát Darth Vaderként mozgás közben, mindig csak fényképek készültek róla.

Hoppá! Gyorsan vissza is írtam, hogy ezek szerint ő az a kedves, magas emberke, aki a Con után odajött hozzám már jelmez nélkül elárulni, hogy ő volt Darth Vader, pusztán azért, mert az egyik fotózás során kiejtettem a számon, hogy kiváncsi vagyok az arcára? Visszaírt, hogy igen, ő az.

Levél levelet követett, végül kiderült, hogy mindketten fent vagyunk a Facebook-on, úgyhogy tegnapelőtt kaptam egy barátkérőt, amit el is fogadtam természetesen. Ezután chat-elni kezdtünk, amit tegnap is folytattunk.

Volt egy sanda gyanúm, úgyhogy rákérdeztem, és igazam volt: legnagyobb örömömre a srác nem angol, hanem amerikai, csak itt él, így legalább Darth Vadert amerikai alakítja itt Angliában.

Természetesen, amint ismerősök lettünk, belevetette magát a fotóim közé és elkezdett vad iramban tag-elni, amit két társa is követett, sőt, ők is gyorsan megjelöltek ismerősnek.

Én meg most többszörösen vigyorgok az eseményeken. Egyrészt nem titkolom senki előtt, hogy az én szívem inkább a Star Trek felé húz, bár tény és való, imádom a Star Wars-t is, aztán tessék, belekeveredek egy egész Star Wars-os kompániába.

A másik meg, hogy olyan jó, hogy egy rendezvény után, ahol tényleg nagyon jól éreztem magam és fantasztikus élményeket éltem át, egyszercsak megjelennek azok, illetve közülük néhány, akikkel közös volt az élmények egy része - legfeljebb ők a másik oldalról élték át azokat -, és most dumálgatunk, együtt nevetünk, sőt, tervezgetünk, mert már Vaderrel beszéltük, hogy jövőre csinálok róla/róluk sokkal szebb és több fotót, mint idén.

Egyre jobban szeretem Londont :-)

Eljött az idő

2011-07-08T13:55:00.014+01:00

Ma, ha az utolsó pillanatban nem jön közbe semmi, utolsó útjára kél az Atlantis űrrepülőgép fedélzetén az STS-135 legénységével, Chris Ferguson-nal, Doug Hurley-vel, Rex Walheim-mel és Sandy Magnus-szal. Ez az út az űrrepülő program végső útja is egyben. Az előkészületek utolsó fázisáról Doug (a "miénk") tudósított minket Twitter-en lépésről lépésre. Eddig minden rendben megy.

A kilövést élőben lehet nézni a NASA TV-n http://www.nasa.gov/multimedia/nasatv/index.html Greenwich-i idő szerint 15:26-kor, magyar idő szerint 17:26-kor. (Nem számoltam el, a nyári időszámítás miatt +1 óra.)

Egy 30 éve tartó korszak utolsó napjait, óráit, azt hiszem, lehet történelmi pillanatnak nevezni. Érdemes ennek legalább nézőként a részesévé válni.

(Photo: NASA)

Újabb változás

2011-07-02T11:40:00.003+01:00

Tegnaptól bevezettem az ellenőrző kódot a blogon, mert elegem volt a spam-ekből, amiket ti ugyan nem láttatok, mert a spamszűrő megfogta és nem engedte megjelenni, de nekem a rendszerből törölgetni kellett.

Igyekeztem olyan variációt választani, ami nem olvashatatlan.

Ezentúl, kedves kommentelők, legyetek kedvesek azt a néhány betűt bepötyögni. A spammer-ek meg sz*rjanak sünt!

Töredelmes beismerő vallomás...

2011-07-01T14:21:00.012+01:00

...és teljes bűnbánat kíséretében elloptam ezt a fotót Doug-tól és föltettem a gépemre háttérképnek. Aztán arra gondoltam, hogy más is szereti az űrhajókat, vagy az érdekes, szokatlan, látványos képeket a gépén, úgyhogy idehurcoltam megfelelő méretben (1600x1065).

A képen az Endeavour látható, amint utolsó küldetése során az ISS-hez csatlakoztatva rohangál 28.000 km/h sebességgel a Föld körül. Doug szerint ez 8 km-t jelent másodpercenként(!), én meg inkább hiszek a matekzseni mérnöknek, mintsem a matek iránti gyenge affinitásommal utánaszámoljak, de aki akarja, megteheti. Egészen sci-fi hatású kép, nem? :-D

NASA-fotó, úgyhogy csak óvatosan bánni vele, názáék nemcsak fotózni, hanem harapni is tudnak! :-)

(Photo: Greg Chamitoff, STS-134, NASA)

Elment Columbo

2011-06-24T21:54:00.003+01:00

Tegnap éjjel 83 éves korában elhunyt Peter Falk, aki Columbo hadnagy szerepében lett világszerte ismert. Nyugodjék békében.

Az elnémított város

2011-06-23T21:08:00.004+01:00

Úgy hallottam, olvastam, hogy Budapesten megtiltották az utcazenét. Őszintén szólva megrökönyödtem, mert miért is kell az ilyesmit betiltani?

Ha csak arról van szó, hogy eddig engedély nélkül lehetett zenélni közterületeken - nem tudom, hogy így volt-e -, ezután pedig engedélyhez kötött a dolog, akkor nem szóltam, de sajnos azt is tudom, hogy ezidáig még egyetlen engedélyt sem adtak ki utcazenésznek, pedig az alatt a bizonyos türelmi idő alatt akár el is bírálhattak volna néhány ilyen jellegű kérelmet.

Az tény, hogy aki nem tud zenélni, az jobb, ha nem zenél nyilvánosan, de aki tud, az sem muzsikálhat? Miért? Milyen város egy város utcazenészek nélkül? Elárulom: néma, szomorú és halott.

Elmesélem, nálunk hogyan megy ez a dolog, merthogy itt, Londonban nagy kultusza van az utcazenének. Egy utcazenész mesélte nekem, akivel néhány hónappal ezelőtt szóba elegyedtem. Gitáros a srác, három éve utcazenél a londoni metróban, és köszöni szépen, jól van, élvezi.

Itt természetesen engedélyhez kötött a dolog, ezzel nincs is baj - már csak azért sem, mert az engedélyt zenészek adják ki személyes meghallgatás után. Nem, nem beszélgetésről ven szó, hanem zenélésről, az illetőnek játszania kell azon a hangszeren, amin utcazenélni akar, mégpedig nem is keveset. Nem könnyű a vizsga, de nem mindegy, ki játszik ezrek füle hallatára.

Ha megkapja az engedélyt, akkor eldöntheti, a város melyik engedélyezett pontján szeretne zenélni - mert bárhol itt sem lehet, viszont bőven van választék. A metrózenészeket tudom konkrétan, nekik hetente kell beírniuk, hogy ki melyik napon, mettől-meddig, melyik metrómegállóban akarja nyomni, így nincs ütközés, keveredés, vita. Valami helypénzt is kell fizetniük, de nem ebből a helypénzből él a város.

Ezután a muzsikus kivonul, zenél, aztán vagy átmegy egy másik helyszínre, vagy megy a dolgára.

Szépen meg van szervezve, mindenki ehhez tartja magát és nincs is fennakadás. Ők zenélnek, pénzt is kapnak az arra járóktól, a város is részesedik egy icipicit, akik meg arra járnak, azok meg jól érzik magukat, amíg hallótávolságon belül vannak - mindenki jól jár.

Nem, nem gondolom, hogy ez Budapesten működne... csak elmeséltem, itt hogyan van.

Egyébként az utcazenész nem keverendő össze a koldussal. Az utcazenész zenész, a koldus meg koldus.

Aki régebben olvas, vagy korábbra is visszaolvasott ebben a blogban, azok találkozhattak a Covent Garden-ben játszó zenészekkel - na ők is utcazenészek. Nyaranta számtalan meghívásuk van mindenféle fesztiválokra, időnként napokra, hetekre eltűnnek Londonból. Rendes műsoruk van, a zene mellett koreográfiával, összekötő szövegekkel, gyakorlatilag ugyanúgy funkcionálnak, mint bármelyik másik zenész, csak az ő terepük az utca, vagy a fesztiválok színpada. Rendszerint képzett zenészek, vagy ha nem, hát annyira tehetségesek, hogy nem is hiányzik senkinek sem a papír arról, hogy tudnak zenélni. Ugyanúgy van rajongótáboruk, mint a rockzenekaroknak, vannak olyan utcazenész csapatok, illetve emberek, akik ugyanolyan népszerűségnek örvendenek, mint színpadon működő társaik.

Az utcazene a zenei világon belül egy ugyanolyan elfogadott és elismert - egyébként nem könnyű - ágazat, mint a klasszikus muzsikus, vagy a rocksztár, vagy bármi más.

Sajnálom, hogy Budapesten ezután nem lesz még hasonló hangulat sem a város egy-egy pontján, mint itt. Sajnálom, hogy, úgy tűnik, mindent megtesznek a drága politikusok, hogy az emberek elfelejtsenek mosolyogni, örülni, egy-két percre elfeledkezhessenek a gondjaikról a zene hallatán.

Halott, szomorú, rideg város lesz ezután Budapest...

Final countdown

2011-06-22T02:07:00.003+01:00

Ez itt az Atlantis, már startra készen, vagy legalábbis majdnem. Ha jól emlékszem, július 8.-án röpítik föl utolsó útjára a kicsi lányt - hacsak meg nem makacsolja magát ő is.

A kép meg szerintem nagyon mutatós (Doug-tól lopva), méltó a sort és egy egész korszakot záró hölgyhöz.

Photo: NASA (Terry Corbin)

A legutolsó kör

2011-06-02T16:18:00.006+01:00

Tegnap, európai idő szerint kora reggel landolt utoljára az Endeavour. Már csak egyetlen gép van hátra, az Atlantis, ő zárja majd a sort júliusban és vele befejeződik a NASA űrrepülő-programja.

Még nem mondok nekrológot az űrrepülőknek, inkább mutatok egy képet az Atlantis-ról, ahogy éppen hurcibálják este a kilövőálláshoz. Szép kép, Doug-tól csórtam (természetesen). Az utolsó ilyen képek egyike...

(Photo: NASA)

Tisztázzuk

2011-05-20T12:17:00.011+01:00

Mostanában többször is belefutottam az internet magyar oldalain a kommentelők újabb hülyeségébe. Először azt hittem, hogy az illető félregépelte a mondókáját, de azután egyre gyakrabban láttam különböző emberektől mindenféle témájú cikk alatt, legyen az sci-fi filmről való beszélgetés, vagy az Index valamelyik cikke, vagy bármi más.

Ami az én szemem nagyon bántja, az az a szókapcsolat, hogy "zsidó származású". Ezek szerint én református származású vagyok? Fura, mert egészen idáig abban a "tévhitben" éltem, hogy magyar származású vagyok... És akkor vannak evangélikus, katolikus, buddhista, hindu, anglikán és iszlám származásúak is? (Hogy csak a nagyobb vallásokat említsem...)

Úgy tudom, a származás meghatározója az, hogy melyik országban születik az ember és/vagy milyen nemzetiségű szülőktől, nem az a vallás, amit csecsemőkorában fölvetetnek vele. És aki nincs megkeresztelve és egyik vallásnak sem híve? Az hontalan, esetleg nem is származik sehonnan? Nem is létezik?

Ugyan már, kérem... Fogjuk már fel, hogy sokféle vallás van az országokban, de ezeknek a vallásoknak semmi közük a származáshoz, nem kell belekeverni. Pont.

Egyébként az ilyesmiből egyszer már volt egy nagy vircsaft úgy cirka 70 évvel ezelőtt, nem kellene ébresztgetni az alvó oroszlánt...

Már megint loptam

2011-05-19T11:49:00.013+01:00

Most kivételesen az Ablak-Zsiráf nevű Facebook oldal egyik posztját csentem el. Olyan frappáns, hogy muszáj veletek is megosztanom. Tudom, régi, de annyira igaz...

"Tudjátok, hogy mi "hősök" vagyunk?! Akik a '80-as évek előtt születtek, azok valódi hősök, olyasféle igazi Hollywood-i, mindent túlélő fenegyerekek. De tényleg! Gondolj csak bele, 1980 előtt születtünk, kész csoda, hogy életben maradtunk.

Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, sőt, még biztonsági öv sem nagyon, viszont bizton tudhattuk, hogy a gyerekágyak festékében akadt bőven ólom. A gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén kinyithatóak voltak, nem volt semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval, és amikor biciklizni mentünk, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért az sem volt semmi.

Mi még csapból ittuk a vizet és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz. Én sokáig kevertem a szódavízzel, szúr-szúr. Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük, kimentünk játszani. Igen, ki!!! Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejthették, hogy élünk és megvagyunk, hiszen még MATÁV telefon se nagyon volt, nemhogy mobil. Pláne nekünk! Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk, mi az a pollen és a parlagfűről azt hittük, hogy a sárkányfű egyenesági rokona. Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak. Ez így működött, és a szüleink nem nagyon szóltak bele.

Étkezési szokásaink Sóher Norbi mércéjével mérve nap mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét. Gondoljunk a zsíroskenyérre, a kolbászra, a disznósajtra (ki tudja, mit tettek bele), az iskolai menzára ( ki tudja mit NEM tettek bele), és mégis itt vagyunk. A kakaóban nem volt A, B, C, D és E vitamin, viszont Bedeco-nak hívták, és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét meg kevertük és mosatlanul ettük a fáról a még éretlen gyümölcsöt. Volt néhány barát, aki ismert olyat, akinek videója volt, vagy esetleg spectruma (az valami számítógép volt), de szó sem volt playstation-ről, nintendo-ról, 64 csatornáról, műholdról, kábeltévéről, filmekről, DVD-ről, surround sound-ról, stb...

Viszont voltak barátaink!!! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, focipályán, vagy a pingpongasztalnál, vagy ha mégsem, akkor egyszerűen becsöngettünk hozzájuk és beengedtek. Nem kellett megkérdezni a szülőket. Sem a miénket, sem az övéket. Nem vittek és nem hoztak a szülők. Mégis itt vagyunk! Nyakunkban lógott a lakáskulcs amikor játszani mentünk, és mégis itt vagyunk!

A szerelmet nem brazil szappanoperából tanultuk, csak egyszerűen megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már sosem akarnánk megállni. Nekünk a szexhez nem kellett pornófilm, szexújság, de még szálloda sem. Akkor és ott csináltuk, ahol lehetőség volt rá, és ha valamit rosszul csináltunk, vállaltuk a következményeit és újra próbálkoztunk.

Ha egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le késsel és nem pereltük be és nem panaszkodtunk otthon, nehogy kapjunk még egyet. Ismertük a törvényt, és ha vétkeztünk, a szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a kötelesség, bűntudat, felelősség, boldogság. Ismertük e szavak mélységét.

Ezek voltunk. Hősök? Talán. Hősei egy letűnt kornak, amelyen a mai fiatalok értetlenül mosolyognak..."

Megkésett tudósítás

2011-05-18T16:03:00.009+01:00

Mégpedig arról, hogy tegnapelőtt, azaz 16.-án utolsó útjára bocsájtották az Endeavour űrrepülőt.

Már egyszer nekiveselkedtek ennek a startnak, de akkor tönkrement valami - úgy tűnik, egyetlen űrrepülő sem akar az utolsó útjának nekivágni, amit teljesen megértek -, úgyhogy halasztották a startot kétszer is egy-egy héttel. Végül tegnapelőtt sikerült az Endeavour-t felrepíteni, a legénysége pedig ma már meg is érkezett az ISS-re, ahol cirka két hetet fognak tölteni.

Természetesen most is loptam Doug-tól képeket. Az egyiket az űrrepülőről:

...a másik pedig egy ritka és igazán érdekes felvétel az éppen elstartoló űrhajóról:

A fotókat Bill Ingalls, a NASA hivatalos fotósa lőtte.

Két hét Magyarországon

2011-04-21T19:38:00.020+01:00

Volt, aki tudta, volt, aki nem, volt, aki tudta, de nem érdekelte: április 6.-án négy év után először léptem magyar földre. Ezért nem íródott a blog két hétig, gyűjtöttem a pozitív és negatív élményeket, mindkettőből akadt éppen elég. Most pedig egy nem rövid posztban szépen elmesélem, milyen négy év távollét után a benyomásom Magyarországról és a magyarokról.

Magyarország szép. Most, friss szemmel nézve akár az ismerős, akár a számomra új helyeket, azt mondom, hogy Magyarország nagyon szép. Így, két hétig, szinte túristaként létezve, maga a paradicsom.

Kezdem az elején, azzal, hogy miután a Wizzair-rel mentem - sikerült ahhoz a légitársasághoz beneveznem, amelyik a legeslegtávolabbi londoni reptérről (Luton) indítja a járatait -, keresnem kellett valami lehetőséget kijutni oda. Megy oda busz is, persze, de a csomagjaim nehezek voltak, én meg utálok cipekedni. Szerencsére néhány nappal korábban, amikor a szomszédom költözött, összeismerkedtem egy tünemény magyar házaspárral és az ő terepjárójukkal. Még akkor telefonszámot cseréltünk, így felhívtam őket, hogy vállalkoznának-e arra, hogy kicipelnek csomagostól Lutonra. Vállalkoztak. Kicipeltek. Aztán két hét múlva pedig hazacipeltek, és nem variáltak, hanem minden úgy történt, ahogy megbeszéltük. Örülök, hogy mostanában normális magyarokkal hoz össze a sors Londonban, mert ritkák, mint a fehér holló.

Repülőút: előszöris meglepődtem, hogy egy angol légitársaság gépén a teljes személyzet magyar. Emlékszem, amikor idejöttem, azon lepődtem meg, hogy egy vegyes gépen (MALÉV-British Airways) színtiszta angol a személyzet, most fordítva volt ugyanez. Úgy tűnik, a budapesti járatokra magyar pilótákat és légikísérőket delegálnak.

Fényképeztem a gépen, mert a Wizzair-en lehet, kivéve föl- és leszálláskor, de akkor meg úgyis ücsörögnek a légikísérők is, úgyhogy nem látják, ha kattintgat az ember... ;-) Mindössze fél órányira voltunk Ferihegytől - tudom, hogy átkeresztelték, de nem érdekel, mi köze egy zeneszerzőnek a repüléshez, nekem maradnak a pesti repterek Ferihegyek -, amikor kikászálódtam az ablak mellől pisilni. Állt egy kis sor a fülke előtt, közöttük a másodpilóta, aki megkért, hogy ugyan itt ő a házigazda, és az udvariasság megkívánná, hogy előreengedjen, de miután nemsokára landolni kell, szeretné időben elintézni a folyó ügyeit. Naná, hogy beleegyeztem, de azért jól szóba is elegyedtem vele, aminek az lett a következménye, hogy egy idős angol úr, aki egy kukkot nem értett a mi magyar beszélgetésünkből, beelőzött, így aztán tovább folytatódott a diskurzus.

Megtudtam, hogy a gép akár pilóta nélküli landolásra is képes (persze megfelelő felszereltségű reptéren, mint pl. Ferihegy), meg sokkal jobb, ha útközben robotpilóta vezeti a gépet, mert érzékenyebben tud reagálni, mint az ember - azért persze azt sem vennék észre az utasok, ha a pilóták markolásznák egész úton a kormányt. Meg beavatott abba is, hogy a robotpilóta nem arról szól, hogy beprogramozzák, aztán lefekszenek aludni, hiszen azt folyamatosan figyelemmel kell kísérni, és a programot szükség esetén változtatni. Szóval kellemesen eldiskuráltunk, miközben 11 km magasan, kb. 900 km/h-val és mínusz 60akárhány fokos kinti hőmérséklet közepette röpködtünk :-) A landolásunk fél óra múlva olyan lágy volt, hogy egyetlen pici döccenést sem éreztem, utólag is gratulálok a pilótáknak!

Ferihegy 1-en gyalogosan elsétáltunk a beléptetőkalitkához, majd a böröndökhöz - kivételesen nem az utolsók között hömpölygött ki az én cuccom. Aztán ki anyuhoz - nála töltöttem ezt a két hetet - és kezdődött a két hetes szabadság.

Őszintén szólva tartottam egy kicsit ettől az úttól, illetve inkább az országtól, meg az emberektől, hiszen tudom, hogy mogorvák a népek, durvák, sokszor kezelhetetlenek, és semmi sem megy úgy, ahogy kellene. Bevallom, azért értek kellemes meglepetések - ez nagyban köszönhető annak a társaságnak, ami körülvett -, de bizony volt, hogy beigazolódni láttam az aggodalmaimat.

Azt hamar észrevettem, hogy a szolgáltatások úgy működnek, hogy a kuncsaft van a szolgáltatóért és nem fordítva. Kapják be. Ahol ezzel találkoztam, oda vagy nem mentem többet, vagy sarkon fordultam és távoztam. Szórakozzanak a nénikéjükkel, ha én fizetek, akkor ők álljanak vigyázzban, ne én.

Internet az anyunál nincs, így egy szentendrei kávézóba, a Kedvesbe mentem két-három alkalommal, ahol az egyik szolgáltatásuk a wi-fi. Hónom alá kaptam a gépet és átrobogtam. Egészen addig, míg - talán a harmadik este - azzal nem kezdett szórakozni a személyzet, hogy állandóan kikapcsolgatták a router-t, így elment a net. Szólni nem lehetett a pincércsajnak, mert oda sem nézett még akkor sem, amikor a főnöke rászólt. Szemmel láthatólag a személyzet azért jár oda, hogy ott a haverokkal jól érezzék magukat, aki meg nem haver, az meg le sem volt kakilva. Csakhogy én már elszoktam az ilyen bunkó stílustól, hát eléálltam a pincércsajnak és megkértem, hogy ha már hirdetik ezt a szolgáltatást, akkor kapcsolják is vissza a netet. Jól megsértődött, hogy nem tudott kikerülni és dolgoznia is kellett (barom, minek kapcsolta ki?). Ezt eljátszottuk vagy háromszor, utána begurultam, összecsomagoltam, és oda többé nem mentem, meg nem is fogok, sőt, mindenkit lebeszélek erről a helyről. Egyrészt drága, másrészt bunkók, harmadrészt meg nem kávézó, hanem kocsma. Ez utóbbit csak azért viseltem el, mert szükségem volt a netre. Szerencsére ez a gondom gyönyörűen megoldódott, betértem egy közeli McDonald's-ba, ahol szintén volt wi-fi, aztán már oda jártam át esténként, mert ott meg összebarátkoztam néhány nagyon kedves kiszolgálóval, úgyhogy már nemcsak netezni, hanem dumálni is mentem.

Ennyit a vendéglátásról, első körben a multi győzött.

Az üzletekben is hasonló tapasztalatokat szereztem, bár az is igaz, hogy voltak nagyon kedves eladók is. Itt is azt a módszert alkalmaztam, hogy otthagytam a francba az üzletet, ha az eladó nem eladni akart, hanem abban a tévhitben szenvedett, hogy szívességet tesz nekem. Szintén "kapja be" kategória, nem kötelező nekem őt gazdagítanom, más boltok is vannak normális kiszolgálással.

A közlekedés... Autóval jártam, úgyhogy a tömegközlekedésről gőzöm sincs, azt viszont észrevettem, hogy nem divat az index használata. Vagy kitalálja az ember, hogy a másik kanyarodni akar és merre akar, vagy tornázhat, hogy elkerülje a másik által okozott balesetet. A körforgalomban érvényes szabályokkal gyakorlatilag szinte senki nincs tisztában. Úgy általában mennek az autóvezetők arra, és úgy, amerre és ahogy nekik jól esik, aztán meg megsértődnek, ha csattannak. Szerencsére én elkerültem az ilyen helyzetet, de láttam összetört autót eleget. Hát... talán nem kellene száguldozni sem, nem véletlenül vannak megállapítva a sebességhatárok...

Viszont ért egy nagyon kellemes meglepetés is, amikor Nagykanizsára autóztam az M7-esen, mert ott nem igazán láttam rebellis autóvezetőt. Az M7-es nekem mindig szálka volt a szememben, most sem szívesen mentem rá, de a távolság miatt muszáj volt, és tényleg meglepődtem, milyen fegyelmezetten vezet a többség. Később persze azt is megtudtam, hogy rengeteg kamera és hatalmas büntetések vannak, inkább ez tartja vissza a bolondokat, nem az, hogy léteznek szabályok is.

Nagykanizsa. Két napot töltöttem ott, Zoli barátommal végre személyesen is összeismerkedtünk, eddig csak interneten át tartottuk a kapcsolatot. Megmutogatta nekem a várost - nagyon szép kisváros barátságos hangulattal, színekkel, virágokkal, rengeteg aprócska, zöld parkkal, érdemes ellátogatni ide, meg a környékére is, ami szintén szép és meg kell nézni! -, elbarangoltunk a Kisbalatonhoz is séta és fényképezés céljából, meg ettünk finomságos ebédet egy nagyon hangulatos étteremben, meg eszméletlen finom sütit kávéval egy cukrászdában, szóval ez a két nap tökéletesre sikerült. Ennél tökéletesebb már csak akkor lett volna, ha nem kellett volna fölvennem a téli dzsekimet, amit hála Istennek magammal vittem, és ha többet sütött volna a nap.

Mi is volt még... Ja, igen. Kiderült, hogy van (volt?) olyan régi barátom, aki négy év után fél órácskát nem tudott szakítani rám ebben a két hétben, így hiába értesítettem már az első napon, hogy megérkeztem, találkozni nem találkoztunk. Nem rajtam múlt... Mondanám, hogy rosszul esett, de igazából már annyira megedződtem eltávolodó-eltűnő barát témában, hogy karakánul vettem az akadályt, és eltöltöttem az időmet azokkal az emberekkel, akik kíváncsiak voltak rám, így bánkódás helyett jól éreztem magam.

Ami fura volt, az az, hogy a magyarok zöme nem ismeri a mosolygást. Itt mi lépten-nyomon rámosolygunk egymásra akár a metróban, buszon, akár az utcán szembesétálva, vagy ácsorogva, és ennyi. Egy mosoly és megyünk tovább. Reflexből Magyarországon is mosolyogtam mindenkire, de vagy rám sem néztek, vagy gyanakodva végigmértek (gondolom, bolondnak néztek), vagy megvetően elfordultak. Ja, bocs, ha nem kell a kedvesség, csak úgy, minden hátsó szándék nélkül, akkor mosolyogjon az ilyenekre a harapós paci. Istenem, de jó volt két hét után Londonba megérkezni úgy, hogy ismeretlenek mosolyogtak rám, és természetesnek vették, hogy én is ezt teszem!

Merthogy a két hét elröpült, én pedig tegnap délután elballagtam Ferihegyre. Mit ad Isten, amikor mendegéltem a beszállókapu felé, ugyanazt a másodpilótát láttam teljes menetfelszerelésben, akivel idefelé olyan jót beszélgettünk. Meg is álltam, még emlékezett is rám - gondolom, nem mindenki szórakoztatja őt a klotyó előtt -, váltottunk pár szót, aztán iparkodtam a gépre. Viszont azt már nem hagytam ki, hogy meg ne kérdezzem tőle már fent a gépen, hogy landolás után beleshetek-e a pilótafülkébe. Megengedte, úgyhogy hatalmas élménnyel záródott a két hetes nyaralásom, egy igazi, nagy repülőgép kapitányi székében ültem és a másodpilóta - azóta már a nevét is megtanultam, Rózsa Péternek hívják - magyarázatát hallgattam a mindenféle műszerekről. Már tudom, hol van a robotpilóta, hol kell felkapcsolni az ellenőrző lámpát, és hogy a pilóták feje fölött lévő műszerek java részét csak vészhelyzet esetén kell használni. Gyorsan megbeszéltem vele, hogy ha legközelebb együtt utazunk, akkor folytatjuk a "kiképzésemet", meg készítek fotókat, aztán pedig lekászálódtam a gépről, nehogy becsukják az épület ajtaját, mert akkor alhatok a repülőben...

Kint már várt az ismerősöm az autójával, jó nagyot beszélgettünk abban a fél órában, amíg hazafuvarozott, aztán pedig most itt vagyok, és pötyögök.

Sokat fényképeztem - ahhoz képest sokat, hogy milyen vacak idő volt -, ezeket a fotókat föltettem az Indára, itt lehet őket megtekinteni, az Oldtimer Expo-n készített képeket pedig - mert azon is voltam, Zoli barátom kifejezetten erre a rendezvényre mászott föl Pestre, aztán így én is elmentem -, szóval azokat a fotókat meg itt lehet megnézni :-)

Szép Magyarország, de többé nem élnék ott. Így, két hétig, túristaként, vendégként szívesen elvagyok benne, de annyira jó volt hazaérni Angliába...

Türelem...

2011-04-17T18:48:00.000+01:00

...nemsokára jövök új poszttal! :-)

Amikor nem találkoztunk Londonban Xaverral, avagy járt utat a járatlanért...

2011-04-03T20:38:00.008+01:00

A sztori nem friss, egy héttel ezelőtt trombitálta össze Xaver (a Varnusék Xaverja, igen, az orgonista) a Londonban élő magyar kolóniát vasárnap reggelre, egy közös kávézásra. Ott is voltunk néhányan lelkiismeretesen, pedig a vasárnapi hajnali kelés senkinek sem az álma. Mindegy, ilyen alkalom nem minden nap adódik. Mint kiderült, múlt vasárnap sem adódott, mert hiába várakoztunk, Xaver nem jött el... Utólag persze mentegetőzött, hogy hirtelen és váratlanul megbetegedett, de hála Eszternek, akivel aznap reggel ismerkedtem és barátkoztam össze, valamint az ő újságíró apukájának és Xavert jól ismerő barátnőjének, erősen sejtettük, hogy az előzmény és "utózmány" nélküli betegség talán nem is volt olyan... khm... igazi... egyszerűen a művész úr sz*rt a fejünkre - lehet, hogy hasmenése volt? -, mi már tudjuk, hogy nem ez volt az első ilyen eset az életében.

Hiába, aki igazi magyar, az magyar marad, akármilyen állampolgárságot is visel, akármennyit él is külföldön, akármennyire híres és népszerű is, nem változik egy kicsit sem. Eszterrel meg is beszéltük, hogy először és utoljára hagytuk magunkat átrázni, többet, ha Xaver személyesen könyörögne nekünk sem vállalnánk be egy találkozót - minek? Beszélgetni nélküle is tudunk.

Tudtunk tegnap is, mert a nagy várakozásnak az lett múlt héten a vége, hogy tegnap elmentünk kicsit tekeregni a városba. Eszternek ezt-azt és miegymásokat kellett vásárolnia, én meg a nyakamba akasztottam a fotóapparátot és 3-kor startoltunk a Piccadilly Circus-ről. Este fél 9-ig mászkáltunk útba ejtve számos boltot, egy kávézót, a Covent Garden-t... Igen, igen, ott volt a kis muzsikus csapat, és addig rágtam Bogdan fülét, hogy eljátszották a Monty-t, ami egyébként nem is lett volna tegnap műsoron - hiába, a protekció, az protekció ;-) Na, jó, azért nagyon sokat nem kellett fület rágnom, szerintem már lassan automatikusan azt kezdik el játszani, amint feltűnök a színen :-D

Hát nem sokkal aranyosabbak, mint Xaver, aki magasból tett rá, hogy néhány ember hajnalok hajnalán fölkelt és utazott miatta a városon át? Pedig most egy fia magyar nem volt a brigádban. Ha döntenem kellene, nem lenne nehéz dolgom, hogy merre induljak.

Na, vissza a tegnapi sétához: Az idő szép volt, a nap ugyan nem sütött, amit egy kicsit sajnáltam a fotózás miatt, de azért egész jó képeket sikerült lőnöm - bár a városi tömeget fotózás szerintem nem kifejezetten az én műfajom... valahogy nem érzem. Sebaj, azért sikerült százhuszonvalahányszor elkattintani a gépet, ebből néhány fel is került az Indára, ide, ni (a tegnapi fotók a 3. oldalon kezdődnek, nem nyitottam nekik új albumot).

Ennyi a múlt vasárnap reggel és a tegnap délután-este rövid története.

Ez pedig Eszter fotója rólam, amint éppen valami izébigyóra felmászva alkotok:

Két év, négy hónap letöltendő

2011-04-01T21:33:00.007+01:00

Nem, ezt a büntetést nem én harcoltam ki magamnak, hanem ma olvastam a neten, hogy Stohl András büntetőügyében megszületett az elsőfokú ítélet.

Nem fogok beállni a kommentelők mocskolódó seregébe, inkább itt mondom el, mi a véleményem - nem feltétlenül e konkrét esetre korlátozva, hanem úgy általában ilyen ügyek kapcsán.

A képlet egyszerű. Van egy visszaeső ittas vezető, aki ráadásul még kábítószert is fogyasztott, karambolozott maradandó sérülést okozva ezzel egy másik vezetőnek, a partnerét rá akarta venni, hogy hazudja azt, ő vezetett, majd miután kiszállt a kocsiból és körülnézett, visszaült az autójába és - továbbra is ittas állapotban - elhajtott még mielőtt a mentők és a rendőrség a helyszínre értek volna.

Szerintem jogos ez a két év, négy hónap (a maximális kiszabható büntetés az ő esetében öt év) - és kapja is meg, akár ismert személyiség, akár nem, mert az ismertség nem enyhítő, még kevésbé felmentő körülmény.

Mondom mindezt úgy, hogy Stohl Bucit nagyon tehetséges színésznek tartom. Azonban mindegy, hogy a szakmáját hogyan űzi, annak ehhez a balesethez és büntetőperhez semmi köze.

Olvastam, sokan hozzák fel, hogy ha becsukják, akkor a családja miből fog élni. Fog élni az a család, ebben biztos vagyok. Rájuk akkor kellett volna Bucikának gondolni, amikor lerészegedett, aztán beleült az autóba. Sajnos az ilyen helyzetekben nemcsak a bűnös bűnhődik, hanem kiveszi ebből a részét a családja is, viszont ez sem enyhítő, vagy felmentő körülmény.

Azzal meg egyenesen ostobaság érvelni, hogy annak idején Császár Előd sokkal nagyobb balesetet okozott - emlékszünk, ő halált okozott -, mégsem kapott ekkora büntetést. Hát, elég baj. Nem az a mérvadó, hogy anno egy ügyben rossz ítéletet hozott a bíróság, hanem az, hogy mit érdemel az, aki azt a bűncselekményt elkövette.

Az utólagos elvonóra járkálással, bűnbánattal, bocsánatkéréssel meg már nem lehet meg nem történtté tenni az eseményeket, legfeljebb enyhíteni a lincshangulatot.

Sajnálom, akármennyire is kedvelem a színész Bucit, teljesen egyetértek a bíróság döntésével - ami jelen pillanatban nem jogerős, mert Stohl András enyhítésért fellebbezett.

Óraátállítás!

2011-03-26T21:06:00.001Z

Ma éjjel (azaz március 26.-ról 27.-re virradóra) kell átállítani az órákat nyári időszámításra. Éjjel 2-kor 3-ra kell tekerni.

Már megint...

2011-03-22T11:49:00.003Z

..."érdekes kép"-em van az Indán!!!! XD

ITT kukkantható meg a mai nap folyamán ("Fák" a címe), aki meg lekési, az holnaptól ITT nézheti meg :-)

Úgy döntöttem, fotóművész leszek! Miért ne, ha már az elején ilyen kellemes visszajelzések érnek? Ráadásul Gyuri barátom is tegnap - majdnem - csont nélkül megdicsérte az egyik fotómat, pedig ő szigorú kritikusom, és még jó szeme is van hozzá, hiszen fotós...

A bizonyíték

2011-03-21T21:47:00.005Z

Ha valaki esetleg kételkedne azon kijelentésemben, miszerint nem félek a kígyóktól, akkor íme, a bizonyíték:

Tegnap fotózni voltam, eközben futottam össze a Westminster Bridge-en egy (talán orosz) pasassal, akié a kígyó és aki lefotózott a jószágával.

Akiket érdekel, azok pedig a többi tegnapi fotót - amiket már én követtem el - ezen az oldalon nézegethetik meg :-)

Igaz mese az internetről

2011-03-18T10:55:00.010Z

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, aki nem szerette az internetet, a közösségi oldalakat meg különösen nem. Nem látta értelmüket.

Egyszer megbízták azzal, hogy jelen legyen egy közösségi oldalon. Elfogadta, és igyekezett értelmet adni az ottlétének. A célja az volt, hogy a munkáját és a munkahelyét képekben bemutassa azoknak, akik soha nem láthatják azt testközelből.

Rakosgatta, rakosgatta a képeket, írta hozzájuk a gondolatait, végül elkezdtek gyűlni az emberek, már egyre többen nézték, egyre többen kommentelték őket. Végül az állandó jelenlévők, akik a világ minden sarkából kísérték figyelemmel a kis fotóblogot, beszélgetni kezdtek egymással.

Emberünk felkapta a fejét. Nocsak! Itt globális diskurzus van kialakulóban, sőt, időnként még komoly témákról is eszmét cserélnek egymástól távol élő emberek! Lehet, hogy mégiscsak van valami értelme az internetnek?

Amikor véget ért a megbízatása, emberünk eltűnt. Volt dolga is elég, és talán teljes mértékben még nem volt meggyőzve a közösségi oldalak hasznosságáról. Azonban annyian várták vissza, küldtek neki üzeneteket, a megbízója is noszogatta, végül, hónapok elteltével visszatért, és folytatta, amit elkezdett.

Mindeki örült, a már összeszokott csapat egy emberként tért vissza az oldalára, sőt, újak is csatlakoztak szép számmal.

Aztán történt egy katasztrófa a világ egyik pontján, és, bár a Föld egy másik sarkában él, emberünk érintve érezte magát, hiszen barátai vannak ott. Írt néhány szót és feltett egy képet is, ami alá kommentben érkezett egy link, hogy hogyan lehet segíteni az ottaniaknak. Ő pedig azonnal továbbadta ezt a linket a saját, nem kevés követőjének - ezer hála neki érte! -, ők pedig még tovább adták, azok még tovább...

Ma már az a véleménye, hogy a közösségi oldalak hasznosak, hiszen mindenki hozzáfér, pillanatok alatt lehet fontos és hasznos információhoz jutni, mert aki tud valamit, feldobja, és a Föld minden részében élő emberek láthatják, továbbíthatják. Megváltoztatta a véleményét, már sokkal szívesebben használja, hiszen látja értelmét.

Egyetértek. Az internet és a közösségi oldalak elsősorban nem arra valók, hogy hülyéskedjünk rajtuk. Arra is jók, és az is kell, persze. Viszont, amikor szükséges, egyszerűen például a segítségnyújtás eszközeivé válhatnak, az információk gyors és hatékony áramoltatójává. Csak ésszel kell használni, értelemmel, tartalommal megtölteni, ennyi az egész...

Kérlek, segíts, ha tudsz

2011-03-16T13:42:00.006Z

Ahogy korábban írtam és ahogy bizonyára mindnyájan értesültök róla folyamatosan innen-onnan, nagy baj van Japánban. Földrengés, cunami, és egy atomreaktor is komolyan döglődik a földrengés következtében.

Bővebben erről ebben a cikkben olvashattok.

Arra kérek mindenkit, hogy aki megteheti, segítsen. Különböző módokon lehet segíteni. Egy Japánban élő amerikai újságíró folyamatosan figyelemmel kíséri, melyik ország milyen formáját választja a segítségnyújtásnak, illetve hogy melyik internetes eszköz (Paypal, iTune, Google, stb.) hogyan biztosítja a segítségnyújtást, és a weboldalán rendszeresen frissíti az infókat. Az információk itt találhatók angol nyelven.

A Magyar Vöröskereszt (a honlapjuk itt található) is kéri a segítséget:

"A Magyar Vöröskereszt segélyakciót hirdet a Japánban pusztított földrengés áldozatainak megsegítéséért. A gyűjtésből befolyó pénzt az alapellátás és az alapvető szolgáltatások biztosítására fordítja a szervezet, idetartozik az élelmiszer- és vízellátás, a szennyvízkezelés, tisztálkodási eszközök, valamint az egészségügyi ellátás biztosítása a japán földrengés bajbajutottjai számára.

A Magyar Vöröskereszt a pénzadományokat az alábbi számlaszámára várja:

Belföldi átutalás esetén:

K&H Bank 10405004-00026548-00000009 (A közlemény rovatban mindenképpen kérjük feltüntetni:”JAPÁN”)

Nemzetközi átutalás (Magyarországon kívülről érkező adomány) esetén:

IBAN: HU32 1040 5004 0002 6548 0000 0009 SWIFT kód: OKHBHUHB (A közlemény rovatban mindenképpen kérjük feltüntetni:”JAPÁN”)"

Bárki, aki bármilyen csekély összeggel is segít, akár életet is menthet ezzel, hiszen sok kicsi sokra megy. Segítsetek, kérlek.

Érdekes képem van

2011-03-13T14:16:00.006Z

Ha ma délelőtt Gyuri barátom nem emilezik rám, akkor nem is tudtam volna, hogy az Indafotón a mai 45 érdekes kép között az én egyik fotóm is szerepel, itt ni, a lap alján, "Hazafelé" címmel. Köszi, hogy szóltál, Gyuri! XD

(Ez a dicsőség - és a link is - csak a mai napra érvényes, aki holnap olvasgat, annak itt tudom megmutatni a megdicsőült fotómat).

Ez még (remélem) nem a fotós karrierem csúcsa, de mégis nagyon örülök! :-)

Ráadásul, megnézve a többi 44 képet, találtam közöttük igazán szemet gyönyörködtetőeket :-)

Amikor összedől a világ

2011-03-11T21:04:00.013Z

Hogy milyen az? A japánok most tudnának erről mesélni. Tokiótól kb. 400 km-re ma, helyi idő szerint kora délután tengerrengés volt, amit cunami követett, valamint a rengések a szárazföldre is átterjedtek és a Richter-skála 8,9-es erősséget mért. Amit a föld és a víz maga után hagyott, nem volt más, mint halál, vér, könnyek és romok...

A japánok még tőlük is meglepő önfegyelemmel fogadták a katasztrófát, azonnal összefogtak és segítették egymást. Ahogy most a világ is őket, ki-ki tehetsége és lehetőségei szerint. Az amerikaiak például pénzt, a magyarok orvosokat küldenek Japánba, mi pedig, akiknek ismerőseik, barátaik vannak ott, üzeneteket küldünk az interneten át. Ez is sokat jelent most az ottaniaknak.

Eddig több, mint 300 halálesetről tudnak és ennél jóval több ember eltűnt. Az egyik barátom is. Remélem, mindannyian előkerülnek épen és egészségesen.

Update: A barátom éjjel előkerült, el volt zárva internet-ügyileg a külvilágtól. Egészséges, ép. Hála Istennek!

Update 2.: Már több, mint 1600 halottról tudnak :-(

Update 3.: Kb. 540.000 házban nincs áram, 445.000-ben gáz, 110.000 pedig víz nélkül maradt. Kelet-Japánban 140.000 telefonvonal (drótos és mobil egyaránt) süket.

A vég kezdete

2011-03-09T20:02:00.017Z

Ma szerencsésen hazatért a Discovery űrrepülő.

Önmagában nem is olyan nagy hír ez, hiszen már ezerszer hallottuk/olvastuk, hogy egyik-másik szárnyas űrhajó hol fölfelé tart, hol hazafelé. Azonban a Discovery-nek ez a mostani útja volt az utolsó - ahogy minden, őt követő űrrepülő az utolsó köröket fogja róni az űrben.

A NASA úgy döntött, hogy kivonja őket a forgalomból - és helyettük egyelőre nem lesz semmi, később meg három személyes, WC-pumpa formájú alkalmatosságokkal fogják járni az űrt. Ez kész röhej...

Ja, addig sem maradnak az űrhajósaik munka nélkül, az oroszoknak fognak fizetni tetemes összegeket azért, hogy föl-lehurcolásszák az asztronautákat. Tök logikus, nem? Akkor inkább hagyták volna az űrrepülőket addíg, míg szeretett WC-pumpájuk nem lesz szalonképes...

Morog a világ...

Szóval a Discovery.

12 napot töltött most fent az űrben, vagyis az ISS-en, plusz oda- és visszaút, hat fős személyzetet szállított, akik űrsétáltak is. Február 26-án dokkolt be az ISS-re, ma délután érkezett haza. Néhány kép a kislányról, akit szerintem még egyáltalán nem kellene nyugdíjba küldeni. (Valami múzeumba fog kerülni, de hát... ááááá...)

Ez nem mostani kép, Doug-tól csórtam el, 2007-ben készült, amikor ő utazott először a kislánnyal. Föltettem, mert teljesen jól mutat :-)

(Photo: NASA)

Ez már mostani, a kilövés előtt néhány perccel. (Nem szaladtam ki az USA-ba, a UStream-ről csináltam PrintScreen-nel.)

Na, kilőtték...

Itt meg már szépen a hátára is van fordulva a kicsike:

Ezt is Doug-tól csórtam, valamelyik odafönt lévő fotóművész csinálta. Discovery-legénység-féle űrséta az ISS-en, háttérben meg maga az űrrepülő szárnya és egy szép napfelkelte csodálható meg.

(Photo: NASA)

Aztán pedig ma délután...

A Discovery az első a leköszönő űrrepülők sorában. Huszonhét évig teljesített szolgálatot, rengeteg űrhajós volt már a fedélzetén, és sok-sokezer kilométert megtett az űrben.

Szép munka volt, Discovery!

Senki ne zavarjon...

2011-03-06T18:34:00.000Z

...fontos levelet írok!

Fotózgattam...

2011-03-04T20:10:00.007Z

Végre sütött ma a nap, úgyhogy délután útra keltem fotózni. Fogalmam sem volt, mihez is akarok kezdeni a gépemmel ebben a szép napsütésben, úgyhogy elindultam az orrom után. Az orrom meg az Alexandra Parkba vezetett, hát kattintottam párat :-) Az összes produktum ITT nézegethető meg :-)

József Attila: Gyermekké tettél

2011-02-28T14:09:00.006Z

Elmondja az, akinél szerintem József Attila verset senki sem mond szebben: Jordán Tamás.

És hogy most miért vers? És miért éppen ez a vers?

Csak :-)

Internetes barátságok

2011-02-26T14:38:00.013Z

Mostanában igencsak foglalkoztat egy kérdés, sokat töprengek rajta, de nem jutok vele dűlőre, hát, gondoltam, meginterjúvolom ebben a tárgyban ezt kis csapatot, akik itt hozzám szoktak szólni. (Meg azokat is, akik nem szólnak, csak olvasnak, hátha ezzel kapcsolatban mégiscsak van gondolatuk :-)

Amióta internetezek - nem olyan régen, valójában inkább csak azóta, hogy itt kint vagyok, de még ez sem igaz, mert igazán csak azóta "terjedtem szét" a világhálón, hogy írásban is meg merek nyilvánulni angolul, tehát kb. két éve -, sok olyan emberrel vagyok kapcsolatban a világ minden részéből, akiket személyesen nem ismerek, csak interneten keresztül.

Látom a fotóikat, videóikat, olvasom a gondolataikat, aztán valahogy elkezdődik egy párbeszéd, ami vagy továbblép a privát levelezés szintjére, ahol már sokkal több mindent megmutathat az ember magából, több mindent kimondhat, mint a nagy nyilvánosság előtt, vagy nem. A való életben meg valahol összeismerkedem emberekkel, elkezdünk összejárni, dumálni, csinálunk ilyen-olyan közös programot - szinte ugyanaz, csak a közvetítő közeg más.

Most maradjunk annál a variációnál, hogy egy kommentpárbeszédből kialakul egy privát levelezés, beszélgetés. Tapasztalataim szerint - vagy csak eddig javarészt szerencsém volt az ismeretlen ismerőseimmel -, ugyanúgy tudunk gondolatokat cserélni, mintha személyesen ismernénk egymást. Meg olyan is volt már a praxisomban, hogy interenetes ismeretségből valódi, személyes ismeretség, barátság lett - minden csak szervezés és igény kérdése.

Ami viszont nagyon foglalkoztat mostanában, az az, hogy hogy a csudába döntöm el, hogy kivel érdemes kapcsolatot tartanom, kivel nem? Hiszen nem nyomozok senki után, nem ellenőrzöm senki szavait - nem is tudnám, de ha tudnám, sem tenném -, egyszerűen csak elfogadom, amit a másik ír.

Most ott tartok a töprengésemben, hogy javarészt ilyen esetekben - ugyanúgy, ahogy személyes megismerkedéskor, hiszen aki át tud verni, az személyesen is át tud -, az intuíciómra támaszkodom. Valami olyasmire, amire a mai világban kevesen. Egyszerűen megérzem, ha valaki nem őszinte, nem azt mondja, amit gondol, vagy nem olyan ember - esetleg nem az az ember -, akinek mondja magát. Ahogy megérzem azt is, amikor valaki őszinte velem.

Az intuíció viszont - bár mostanában felkapott fogalom -, nem igazán illeszkedik be a mai világ keretei közé. Ma mindent ezerszer megvizsgálunk, leellenőrzünk, olyan tudományosak vagyunk, hogy csak na! (Már ha fordítunk erre időt, mert sajnos egyre kevesebb figyelmet fordítanak emberek arra, hogy mélyebbre, a dolgok mögé nézzenek, megtalálva a fontos dolgokat. Felszínes lett a világ, ez engem eléggé elkeserít.)

Valahogy mégis, valami ősi módszert alkalmazok ösztönösen az internetes kapcsolataimban. Valami olyasmit, ami mindig is az ember sajátja volt, de manapság már nem illik megemlíteni, mert olyan "tudománytalan". (Erre mellesleg magasból sz*rok, sosem érdekelt az aktuális trend semmiben.)

Na, szóval, azon tűnődgetek mostanában, hogy vajon mennyire igaziak azok a kapcsolatok, amelyeknek egyedüli közvetítője az internet? Most éppen ott tartok, hogy ha két ember őszintén kommunikál egymással, és nem zárják ki a személyes megismerkedés lehetőségét, akkor az lehet valódi a személyes ismeretség előtt is.

Végülis, éppen az internet miatt, sokkal több emberrel tud megismerkedni az ember, sokkal több kapcsolata lehet, és ezek a kapcsolatok nem korlátozódnak le egy városra, vagy egy országra. Teljesen természetes, hogy nem fogok csak úgy átugrani például Japánba egy hétvégére, mégis szívesen beszélgetek azokkal a japánokkal, akikkel az interneten összefutottam.

Ha jobban belegondolok, Arany és Petőfi sem ismerték egymást személyesen, mégis jóbarátoknak könyveli el őket az irodalomtörténet. Pedig ők, internet nélkül, még kevesebbet tudtak levelezni egymással.

Na. Miután ilyen klassz összevisszaságban elrebegtem a mondókámat, most már csak egy kérdés marad: valódi kapcsolatok-e az internetes kapcsolatok, vagy az internet elterjedésével megjelent az életünkben egy új, másféle emberi kapcsolat, amit internetes barátságnak nevezünk? Ti mit gondoltok erről?

Vacakolás

2011-02-24T18:34:00.005Z

Két nappal ezelőtt békésen csetelgetek a Twitter-en, egyszercsak nagy pukkanással elsötétedik a monitorom. Vagy LCD-m, vagy mi ez. Na, mondom, a legjobbkor... Itt hagytam mindent a csudába, kimasíroztam a netkávézóba, és ott folytattam. Miután hazajöttem, próbából bekapcsoltam a műszert, működött. Tegnap is működött. Aztán már nem működött. Ugyanaz a baja volt, mint karácsony előtt. Vagy be sem akart kapcsolni, vagy ha mégis, akkor egy idő után kikapcsolt.

A mai szent napon a hónom alá csaptam az egész hóbelevancot és elhurcoltam a szomáliaiakhoz. Ők már kipróbált csapat, értik a dolgukat, gyorsak is, becsületesek is. Addig-addig diskuráltunk a gépemről, próbálgattuk ki-bekapcsolgatni (naná, hogy a boltban működött, miért is ne, így szokott az lenni), amíg az én kedvenc műszerészem azt a megoldást javasolta, hogy cseréljük ki az egész töltőt, ne csak azt a cserélhetős bigyót a végén.

A töltőm ugyanis univerzális volt, egy plusz izékével a végén, hogy be tudjon csatlakozni a gépembe, de most mondta a srác, hogy felkutat nekem valami kifejezetten a gépem márkájához gyártottat, mert lehet, hogy ez a baja.

Megkereste, kipróbáltuk, most pedig pötyögök. Persze, ha ezzel sem működik rendesen, akkor a megbeszélés szerint visszaviszem, és már szétszedik a gépemet, megnézik alaposan. Most azonban úgy tűnt, ez a töltőcsere hosszútávú megoldást jelent.

Hát, lássuk... :-)

Ja, és amilyen mázlim van, az új töltőre is kedvezményt kaptam, mert ott hagytam a régit. Hátha jó lesz a boltban a srácoknak, ott úgyis mindig szükség van egy töltőre, vagy valaki olyannak, aki beéri egy használttal is...

(Nem ide tartozik, de muszáj elújságolnom, hogy két régen látott vendégünk volt ma! Az egyiket napsütésnek, a másikat kellemes hőmérsékletnek hívják... :-)))

A Nagy Visszatérés

2011-02-19T01:14:00.011Z

Legalábbis remélem... :-))))

Doug közel három hónapos hallgatás után végre előkeveredett - én már komolyan kezdtem azt hinni, hogy totál elfelejtette az ő kis "Twitpic team"-jét ebben a földi sürgés-forgásban - és ezt a videót pakolta föl nekünk a Twitter-re. Hatásos belépő, szó se róla, mind képileg, mind zeneileg :-))) Remélem, most már nem tűnik el... legalábbis ilyen hosszú időre nem :-)

Ma este mi, "a csapat" ünnepelünk a Twitter-en, szóval újra kerek a világ! :-))))))

Update: Most tudtam meg, hogy Mo-on nem látszik a videó. Hála Gizmonak, aki felkutatott egy oldalt, ahol meg tudjátok nézni: http://www.tubemirror.com/video/R7wPaVpLI4o

Kicsit lassan töltődik be, de hát negyedórás, nem csoda. Érdemes várakozni :-)

A mai termés

2011-02-12T18:09:00.012Z

Ma is elmentem fotózni. Na nem nagyon messze - szerencsére, mert éppen amikor már belejöttem volna, lemerültek az akkuk -, csak itt a környéken lövöldöztem picit. Íme az eredmény egy része, a többit meg ITT meg lehet nézni:

A felhők fölött mindig kék... II. Eső előtt Hazafelé

Kilőttem az ablakon

2011-02-12T12:37:00.001Z

...és ez lett belőle:

Indiánok fogságában

2011-02-02T14:20:00.013Z

Vasárnap elindultam, hogy na, majd én fotózok! Csak a hideggel nem számoltam, no meg azzal, hogy Harrow centrumában zenészeket találok. Természetesen azonnal lecövekeltem mellettük és elkezdtem kattintgatni. Nem volt ismeretlen a zene, ezt is nagyon szeretem, szívesen hallgattam. Aztán, amikor a srácok szünetet tartottak, megkértek, hogy küldjem át nekik a fotókat emilben, mert annyian fotózzák őket, de soha nem kapnak egyet sem. Végül összeálltak, hogy csapatképet csinálhassak róluk, sőt, egyikük engem is lefotózott a másik kettővel.

Ezt most azért olyan nagyon fura írni, mert ezek a fiúk teljes indián harci díszben zenéltek, dél-amerikai indián zenét játszottak, és ők maguk kecsua indiánok, Peruból, illetve Bolíviából érkeztek. Annak, aki, mint én is, Karl May indiántörténetein nőtt fel, bizony fura, hogy indiánok és e-mail... valahogy a természet ezekhez az emberekhez jobban passzol, mint a nagyváros és a technika vívmányai.

Fordultam egyet a géppel (a gyászos eredménnyel most nem dicsekednék el), de lefagyott a kezem, ebből fakadóan kedvem sem volt nagyon kattintgatni, úgyhogy elindultam visszafelé. Hát, az indiánok még mindig ott muzsikáltak, én meg megintcsak megálltam hallgatni őket. Videóztam is. Sajnos kiderült, hogy az új gépem videókamerája meg sem közelíti a másikét, úgyhogy már tudom, melyiket mire fogom ezután használni.

Lényeg a lényeg, összehaverkodtunk a fiúkkal, azt a szarvakkal ellátott sapit még a fejembe is húztam, mint varázslójelölt (bokában kicsit bő volt), és még majd megyek hallgatni őket ide-oda, mert nem csak az utcán szoktak zenélni.

Azért hoztam néhány képet mutiba, meg azt az egy szem videót, ami még úgy-ahogy feltölthető állapotúra sikeredett:

Új masinám, a GE-X5!

2011-01-25T00:35:00.008Z

Múlt héten vettem egy fényképezőgépet. Egy ilyet, ni:

Amerikai, a General Electric gyártja. NilsCo barátom segített lecsekkolni vásárlás előtt, hogy érdemes-e megvenni. (Ezúton is köszi a segedelmet, Zoli!). A boltban csak úgy ráböktem, mert szimpatikus volt a gép is, az ára is. Egy-két paramétert elmondott az eladó, de a dolog oroszlánrésze a netre és NilsCo-ra hárult. Ő legalább ért hozzá... A döntés megszületett, így múlt héten a magamévá tettem belőle egy példányt (a gépből!) egy 4 gigás kártyával és táskával együtt.

Most tanulom a kezelését, vasárnap farkasordító hidegben másztam ki a parkba fotózni. Egész jó képeket csinál (nem én! a gép!), néhányat fel is pakoltam az oldalsáv tetején található "Tanoncfotók" mappába. Merthogy most az következik, hogy megtanulok rendesen fotózni! Nem kis vállalkozás, tudom, de időmbe belefér, szeretem is, most már olyan gépem is van, amivel elkezdhetem fotós karrieremet, akkor meg miért ne?

Akit érdekel, némely technikai adatok ezen az oldalon találhatók a gépről, a "specifications" fül alatt.

Ismerős... nem igaz? :-)

2011-01-24T16:53:00.002Z

A terhes nő hasában két baba beszélget. Az egyik kérdezi a másiktól:

- Te hiszel a születés utáni életben?

- Természetesen. A születés után is valaminek következnie kell. Talán itt is azért vagyunk, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.

- Butaság! Semmiféle élet nem létezik a születés után! Egyébként is, hogyan nézne ki?

- Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény lesz ott, mint itt. Talán a saját lábunkon fogunk járni és a szájunkkal eszünk majd.

- Hát ez ostobaság! Lábon menni nem lehet. Szájjal enni? Ez meg végképp nevetséges! Hiszen mi köldökzsinóron keresztül táplálkozunk. De mondok én neked valamit: a születés utáni életet kizárhatjuk, mert a köldökzsinór már most túlságosan rövid.

- De, de, valami biztos lesz! Csak valószínűleg minden egy kicsit másképpen, mint ahogy itt megszoktuk.

- De onnan még senki nem tért vissza! A születéssel az élet egyszerűen véget ér. Különben is, az élet nem más, mint örökös zsúfoltság a sötétben…

- Én pontosan nem tudom, milyen lesz, ha megszületünk, de mindenesetre meglátjuk a Mamát és ő majd gondoskodik rólunk.

- A Mamát? Te hiszel a Mamában? Szerinted ő mégis hol van?

- Hát mindenütt körülöttünk! Benne és neki köszönhetően élünk. Nélküle egyáltalán nem lennénk.

- Ezt nem hiszem! Én soha, semmiféle Mamát nem láttam, tehát nyilvánvaló, hogy nincs is.

- Nos, de néha, amikor csöndben vagyunk, halljuk, ahogyan énekel és azt is érezzük, ahogyan simogatja körülöttünk a világot. Tudod, én tényleg azt hiszem, hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk…

53 éves...

2011-01-20T14:10:00.003Z

...lenne... ma...

Megbokrosodott Tejút

2011-01-18T15:57:00.004Z

Ez a mai kép az APOD-on (Astronomy Picture of the Day). Ötletes, végülis, ha valakinek az űr a hobbija és még kertje is van hozzá, akkor miért ne? XD A Tejút kicsinyített és "megbokrosodott" másolata:

(Photo: Jon Lomberg)

West-Balkán

2011-01-17T20:15:00.005Z

Kedves fiatalok és idősebb generáció, tényleg ilyesmire van szükségetek? Érdemes lenne elgondolkodni ezen. Most még "csak" három lány halt meg, de legközelebb talán több fog. Szerintem van gondolkodnivaló bőven... azután pedig változtatni jónéhány dolgon.

szólj hozzá: Tömegpszichózis a WB-ban

Álom

2011-01-15T12:16:00.006Z

Álmomban Tündérországban voltam.

Sokáig toporogtam a kapuja előtt, végül a tündérgyerekek megunták, beinvitáltak. Csodaszép helyeken jártam, csoda dolgokat láttam. Egyszercsak megpillantottam a tündérkirályfit. Ezután együtt barangoltuk be Tündérország minden zegét-zugát, együtt fedeztük fel az országát, és együtt tettük még szebbé, már-már tökéletessé. Az erdők zöldelltek és a fák lombjai nevetést susogtak a szélben. A kis patakok pletykálva, kacagva rohantak tovább, ezüstös hátukon át néha felragyogott egy-egy mesebeli aranyhal csillogó bőre. Vadlovak száguldottak nyerítve a mezőkön élvezve a szabadságot és a biztonságot. A Nap szivárványszíneket varázsolt a világra és az esti csillagok gyémántokként ragyogtak az égen. Távoli hegyek havas csúcsai integettek hívogatóan, kincsesbarlangok szája mormogta: "Gyertek, fedezzetek fel". És mi elindultunk...

Hirtelen felébredtem és minden véget ért.

Szélmalomharc

2011-01-11T15:39:00.004Z

Idő... mi vagy te?

Évmilliárdok óta konokul haladsz, elveszel és adsz... ki vagy te?

Soha nem fordulsz vissza, soha nem adod vissza, amit elvettél, de mindig visszaveszed, amit adtál. Nem adsz második esélyt senkinek.

Nem szeretlek.

Skatulyák nélkül

2011-01-07T03:05:00.005Z

Van olyan momentum az életedben, amit nem tudsz besorolni sehová? Akár egy személy, akár egy érzés, aki vagy ami nem passzol bele egyetlen jól ismert kategóriába sem? Valaki, akit barátnak is nevezhetnél, mégsem illik rá tökéletesen ez az elnevezés. Nem kevesebb, nem több, hanem más, amire nem találtak ki címkét. Akivel megnevezhetetlen érzés forraszt össze már évek óta, valami mély összetartozás, miközben a felszínen ebből nem látszik semmi, legfeljebb csak azok érzékelnek belőle egy keveset, akik jobban ismernek mindkettőtöket. Nevet adni ennek ők sem tudnak, csak elfogadják a létezését. És persze ti; ti tudjátok, hogy van valami eltéphetetlen kapocs, ami azonnal összekötött, ahogy az első mondatot váltottátok, vagy talán még korábban, a legelső tekintet pillanatában, és bár nem vagytok sülve-főve együtt, mégis ott a bizonyosság, hogy van a másik, és lesz is mindig.

Van, hogy napok, talán hetek múlnak el, mire újra találkoztok, de mintha azok a napok, hetek nem is lettek volna. Azt a beszélgetést folytatjátok, amit legelőször kezdtetek el, és amihez önkéntelenül is mindig visszataláltok. Gesztusok, mosolyok, összenevetés, pillantások, szavak, amik csak számotokra érthetőek. A viszontlátás öröme, amiben a kívülálló csak az üdvözlést látja, de amikor összenéztek, ti tudjátok, hogy nem csak ennyi, hanem sokkal mélyebb. Kiállta az idő és a távollétek, a kezdetben félreértett szavak, csetlések-botlások próbáját, és van, és hömpölyög tovább és tovább, mint valami végtelen folyó.

Megmagyarázhatatlan kapcsolat, megmagyarázhatatlan összetartozás, megmagyarázhatatlan érzés – de vajon meg kell-e mindent magyarázni? Szükséges-e mindent, mindenkit belepréselni valami jól ismert és jól bejáratott skatulyába? Ez éppen a lényegétől fosztaná meg, a titokzatosságától, az őszinteségétől, a varázsától; azoktól a rezgésektől, amik azzá teszik, ami, és amik nélkül belesüppedne a hétköznapi, szürke dolgok sokaságába. Így, besorolás nélkül különleges, egyedi, valami olyan, ami senki másnak nincs ezen a világon, csak két embernek: neked és neki. Valami olyan csoda, ami még a halállal sem múlik el.

Új év, új élet

2011-01-06T12:10:00.009Z

Vagy ha az nem is, legalább egy felújított blog.

Nem untam meg a régi "ruhát", csak szóltak, hogy kicsi a háttérkép, nem mindenkinek teríti be a képernyőjét, gondoltam, miért ne változtassak ezen, miből áll? Mint kiderült, sokból, mert találni kell egy olyan képet, ami tetszik és még a mérete is megfelelő, megphotoshopolni, hogy jó legyen a színe, mert a zöldből nem engedek, stb. Végül elkészült, nekem tetszik. Kicsit olyan hangulata van, mintha Frodóval sétálnánk valahol félúton a Megye és Mordor között, de a világunk is, ha jobban belegondolunk, most éppen ilyen. Gyülekező felhők egy halvány reménysugárral...

Természetesen várom az észrevételeket!

Ma tíz éve

2011-01-02T13:26:00.033Z

Éppen ma tíz éve, hogy máig tisztázatlan körülmények között eltávozott. Sokan bevallottan szerették, sokan kritizálták - ám az utóbbiak között is akadtak jócskán, akik titokban azért hallgatták a dalait. Amit viszont senki nem vitathat el tőle: a pazar énektechnika, amivel a dalokat előadta. A hangszín és a négy és fél oktáv adottság, a technika viszont tanulás és tehetség kérdése.

A magam részéről nem voltam a rajongója, a hangját sem igazán szerettem - leszámítva azt, amikor mélyen énekelt, a mély hangjai egyszerűen elbűvölőek -, mégis, amikor megjelent egy-egy új lemeze, gondolkodás nélkül megvettem. Azt viszont nem értettem, mi ez az őrületes rajongás, ami körülveszi; persze, szépek a dalok, az utolsó néhány lemezen a hangszerelés, a zenei alap is páratlanul profi munka, de azért sikítozni egy koncerten...

Aztán egyszer hagytam magam elcsalni egy koncertjére. Persze még otthon, indulás előtt szentül megfogadtam, hogy némán, kritikus szemmel és füllel fogom végignézni, -hallgatni az egészet. Nem sikerült. Ugyan nem sikítoztam, de a negyedik számot már dúdoltam, az ötödiket halkan énekelgettem, a hatodikat és az összes többit már hangosan fújtam vele együtt. Volt valami olyan kisugárzása ennek az embernek, ami megmagyarázhatatlan, ami elért a technikusi pultokig, ahol álltam, és még távolabbra is, és ami még az én kemény ellenállásomat is néhány perc alatt megtörte. Életem leglefegyverzőbb koncertélménye volt.

Akár szeretted, akár nem, most egy pár percre állj meg és emlékezz velem. Hoztam néhány olyan dalt Zámbó Jimmy-től, amiket jóval kevesebben ismernek tőle, mint azokat, amelyeket életében megjelentetett.

Egy dal pedig a sajátjaiból:

BUÉK!

2010-12-31T17:33:00.004Z

Tegnap este tönkrement a fülesem. Persze rögtön a gépre gyanakodtam, Zoli barátom távirányításával csináltam is egy rendszerfrissítést a gépen, hátha, de az nem segített. Végül kiderült, hogy a gépnek semmi baja, a fülesem szállt el.

Szerencsére még garanciás, úgyhogy be is baktattam ma a belvárosi boltba, ahol nyáron megvásároltam, kicserélték. Ugyan kéket, mint a régi, nem tudtak adni, hát kaptam egy szép fehéret. Mindegy, működjön, az a lényeg, tudjak telefonálni (izé... szkájp, meg mifene), meg filmet nézni vele.

A másik mázli, hogy épp jókor romlott el, mert amikor beállítottam a boltba, éppen nagy csomagolásban találtam a személyzetet. Költöznek... Ha néhány napot vár a kütyü, már nehezebben tudtam volna előkeríteni őket, szóval, ha már el kellett romlania, a legjobb pillanatban tette, így még az egyik dobozból elő tudták kotorni nekem a másikat.

A történteken annyira belelkesedtem, hogy hazafelé vásároltam magamnak egy csizmát. Nem mintha nem lenne, de amikor a hó vége felé jártunk, észrevettem, hogy a régi beázik. Utána viszont elég volt a bakancs is, úgyhogy most puszta előrelátásból és mert annyira jó kedvem volt vettem egy másikat. Szép, meleg, rövidszárú, fekete, eshet a hó megint! (Ne essen...)

Ezzel a jókedvvel és az új kincseim társaságában kívánok mindenkinek jó bulizást/beszélgetést/tévézést/alvást/munkát ma éjszakára, kinek-kinek lehetősége szerint, a jövőre nézve pedig mindenkinek Boldog Új Évet!

Néha a Facebook is jó valamire

2010-12-25T21:39:00.010Z

Hehehe...

Bocsánat, ilyet nem szoktam, de ezt most muszáj ide másolnom. Az egyik francbukkos ismerősöm találta a lájkolnivalók között, de csak a szöveg legelejét mutatta az oldal. Vesztemre ráklikkeltem, végigolvastam, és azóta visítva röhögök XDDD

A második mondat a Holdraszálláskor... 1969-ben a világ egy emberként figyelte az Apolló programot és a Holdraszállást. Minden TV csatorna és adó a nagy eseményt közvetítette. Neil Armstrong kilépett a Hold felszínére, majd elhangzott az azóta már szállóigévé vált első mondata: "Kis lépés ez egy embernek, hatalmas ugrás az emberiségnek!" Majd néhány másodperc múlva mondott még valamit: "Sok szerencsét, Mr. Gorsky!"

Az eseményeket irányító földi személyzet ledöbbent, a kirendelt elemzők és megfigyelők pedig a szívükhöz kaptak. Ez vajon mi volt?! Rivális űrtársasághoz üzent volna? Kódolt üzenet egy ellenséges megfigyelőnek? Átnéztek minden adatot, nyilvántartást, de nem találtak semmit. Semmit! Gorsky nevű űrhajós vagy ügynök nem szerepelt sehol!

Mikor az űrhajósok visszatértek a Földre, természetesen megvizsgálták, meghallgatták őket. Feltették a kérdést Armstrongnak, mi volt ez a mondat, ki az Mr. Gorsky? Ő nem válaszolt. Számtalan sajtófórumon feltették neki a kérdést, ami lázban tartotta az egész világot: mi volt ez a mondat, ki az a Mr. Gorsky? Armstrong nem válaszolt, csak vigyorgott.

1995-ben egy riport alkalmával ismét előkerült a több mint negyedszázados kérdés, ki az a Mr. Gorsky? Az újságíró legnagyobb döbbenetére Armstrong így felelt: mivel az érintettek már valószínüleg nem élnek, elmondhatja a történetet. Mr. Gorsky és a felesége a szomszédjukban éltek gyerekkorában. Idősödő, csendes kis házaspár voltak. Egyszer, amikor egy gyönyörű tavaszi napon a haverjával baseball-ozott a kertben, a labda véletlenül átrepült a Gorsky házaspár udvarába. Ő átmászott, hogy visszahozza és eközben óhatatlanul meghallotta, ahogy Mrs. Gorsky a férjével kiabál: "Orális szex?? Orális szexet akarsz? Majd akkor lesz orális szex, ha a szomszéd gyereke a Holdon sétál!"

Boldog Karácsonyt mindenkinek! Merry Christmas everyone!

2010-12-24T11:19:00.005Z

Úgy döntöttem, szakítok az őshazai hagyományokkal, hagyom a pátoszt, meg a könnyeket karácsonykor. Itt nálunk mindenki vidám, nevet ilyenkor - és ez így van jól.

Kívánok mindenkinek boldog, örömmel és vidámsággal teli, szép karácsonyt!

Lehetne?

2010-12-23T20:41:00.006Z

Van a szentestének is előestéje? Illetve elődélutánja? Akár igen, akár nem, ma néhány barátommal ilyesmit tartottunk. Találkoztunk a város közepén, beültünk egy helyre kis kávézóba és beszélgettünk egy nagyot, meg persze nevettünk is sokat. A társaságunk igen vegyesre sikeredett, az alábbiakból állt: Sarah (Anglia), Antonio (Olaszország), Jana (Szlovákia), Marios (Görögország), Tarcila (Brazília) és én.

Jól éreztük magunkat, hamar elrepült az idő, hazafelé már az az undok jeges szél sem tűnt olyan hidegnek.

Itthon sem tétlenkedtem ami a nemzetközi kapcsolatok ápolását illeti, beszélgettem neten át a japán barátommal és az olasz, a német, meg a francia barátnőmmel, este pedig egy magyar barátommal fogok.

Esetleg lehetne ezt nagyban is így? Hogy mindenféle ember mindenféle országból egy asztalhoz ül és jól érzik magukat együtt? És lehetne, hogy ne csak karácsonykor legyen így? Mi itt, Londonban megtaláljuk azt a bizonyos asztalt máskor is. Biztosíthatok bárkit, nem nehéz...

Perverzióim egyike

2010-12-22T20:45:00.013Z

Perverz időtöltésemmé vált, hogy amikor kilépek az iwiw-ről, a kilépő oldalon található bulvárhírekbe bele-beleolvasgatok. Így aztán figyelemmel kísérem mindazt a szennyet, ami indulatokat vált ki, meg azt is, mi foglalkoztatja leginkább a magyarokat. Hát, nem a jövőjük, a gyerekeik jövője és az életük, az fix!

Szerencsére az iwiw-et nem gyakran látogatom, van amikor 2-3 hét is eltelik, hogy belépek, no meg nem is mindegyik hírre kattintok rá, úgyhogy azért megkímélődöm a magyar bulvár lelkes olvasóinak/nézőinek megjegyzéseitől.

Amire mostanában fölfigyeltem, az a két énekversennyel kapcsolatos mindenféle hír volt, illetve az azokat kommentelő "rajongók" egymást, vagy egy másik versenyzőt, vagy a zsűrit, tévéadót, szomszédos országokat, vagy épp mindegyiket tépő, gyalázó kommentjei voltak.

Nem értem, hogy ha valakit ennyire bosszant valami tévéműsor, akkor mi a fenének nézi? Jó neki idegeskedni? A gyalázkodást sem értem, minek? Attól még az eredmény az, ami. Esetleg ha senki nem nyomkodná a telefonja gombjait jó drága sms-eket küldözgetve, akkor nem is lenne min vitatkozni, meg gyalázkodni. Még hogy szegények a magyarok! Frászt! Amíg ilyen hülyeségekre dobnak ki ezreket - sőt, ahogy olvasom egyiket-másikat, tízezreket -, addig, kérem, nem kell panaszkodni, hogy nincs pénz. Persze hogy nincs, ha elesemeselik a kajapénzt, a karácsonyi ajándékot, a benzinpénzt, a rezsipénzt, stb, stb... aztán persze szidják, akit csak tudnak, hogy minden drága. Hja, kérem, előbb kellett volna gondolkodni, például a sok-sok emelt díjas sms elküldése előtt... Akinek ilyesmire van pénze, annak a villanyszámlára is van, panaszkodásra viszont semmi jogalapja nincs.

Elég mélyre süllyedt a magyar társadalom nagy része, hogy ilyesmivel tölti el a szabadidejét, és költi rá a pénzét. Pedig rengeteg hó van, ki lehet menni hóembert is építeni akár kalákában a szomszédokkal, vagy hógolyózni egyet, szánkózni, korizni, vagy csak dumálni... legalább ingyen van, a Jóisten nem számol fel egy büdös kanyit sem a hóért... Esetleg egy könyv? Ugye, emlékszünk még rá, mi az a könyv? Papírból van, lapozgatható, érdekes jelek (betűknek hívják őket) vannak benne értelmes mondatokká összeállítva, és ha jó, akkor elgondolkoztat, vagy csak kikapcsol, szórakoztat. Nem bosszant föl, nem sarkall gyalázkodásra, gyűlölködésre...

Gratulálok, ahogy látom, szép kis hazámban az emberek többségét nem az foglalkoztatja, hogy nemsokára a kormány erőszakkal elveszi és mindjárt el is költi sokak éveken át összekuporgatott nyugdíjravalóját, vagy az, hogy nemsokára nem lesz Alkotmánya az országnak, és a kormány majd megtehet bármit, amit akar, vagy hogy cenzúrázni fogják a mindenféle írott és képes, vagy hangos sajtót - tehát nem lesz sajtószabadság, márpedig akkor szólásszabadság sem lesz, hiszen pl. az internetes lapok a kommenteket fogják moderálni, nehogy megüssék a bokájukat, ergo: 22 év pihi után visszatér a diktatúra -, hanem az, hogy ki nyerte meg az akármilyen dalversenyt.

Erről csak egy idézet jut eszembe, amit egy fent emlegetett, de már lassan feledésbe merülő tárgyban olvastam egyszer (könyv), melynek a címe: Biblia.

"Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa."

És hogy miért karácsony előtt jut eszembe dohogni? Éppen ezért. Mert karácsony előtt (is) ölik egymást az emberek teljesen banális dolgok miatt. Vicc ez az egész... :-S

Lefagyott a net - szó szerint!

2010-12-21T20:32:00.013Z

Angliába nem való sem a hideg, sem a hó. (Jééééé, ez rímel, pedig nem is akartam versikét faragni! XD)

Szóval ma azt mondta kora délután a net, hogy "nyekk" és eltűnt. Pontosabban először az áram tűnt el pár percre (a környező házakból is), de visszajött, aztán pedig hiába indítottam újra a routert, a gépet, semmi.

Előkaptam a landlordot, aki estefelé ideszaladt, felhívta a szolgáltatót, ők meg közölték vele, hogy ezerrel dolgoznak a problémán, ugyanis nemcsak a mi házunkban nincs net, hanem 2-3 km-es körzetben sehol.

Mostanra varázsolták vissza. Hiába, nincsenek az inglisek hozzászokva ahhoz, hogy télen hó és hideg van... Ahhoz szoktak, hogy legfeljebb az eső eseget és plusszok röpködnek szerte-szana.

Szerintem most már ideje lenne fölébredniük és alaszkai mércével mérhető telekre berendezkedniük...

Más.

Nem, még nem fogok senkinek sem mindenféle kellemes dolgokat, meg ünnepeket, meg új évet kívánni. Ma még csak 21.-e van... Majd két nap múlva. Vagy három... Türelem... :-P

Megint más.

Hozzám hasonlóan csipogni szerető twittertársaimnak - pontosabban azoknak, akik még nem fedezték föl - ajánlom melegen a TweetDeck-et. Kellemes a szemnek, mert grafitszürke a háttere, egyszerre lehet a Twitter három oldalát látni, és ez tetszés szerint bővíthető nemcsak Twitter, hanem más oldalakkal is, pl. francbukk. A képek látszódnak egy az egyben, persze kicsiben, a linkek működnek, és bele lehet kukkantani abba is, hogy valaki milyen üzeneteket kap másoktól. Persze nem DM-ben, mert az tabu, hanem a nyílt üziket lehet megkuksizni, ami egy több ember között zajló beszélgetés során igen hasznos tud lenni.

Tegnap telepítettem föl, be is regisztráltam, és bírom! :-)))

http://tweetdeck.com/ - itt lehet letölteni és regisztrálni (utóbbi nem kötelező, guest-ként is engedi magát használni), aztán szólhat a csipcsirip! :-) Ja, és van magyar nyelvű változata is ezen a weboldalon - azt hiszem...

Megkarácsonyosodtunk

2010-12-20T18:10:00.005Z

Amint látjátok, a fejléckép bal sarkában kihajtott egy fenyőág! És ha már kihajtott, akkor már díszeket is növesztett magára, no meg egy kis havat, ami, úgy tűnik, mostanában elmaradhatatlan...

Ezennel kihirdetem a karácsonyvárás időszakát!

Tessenek szívesek lenni észben tartani, hogy ennek az ünnepnek nem a méregdrága ajándékok a lényege, hanem hogy mindenki azzal/azokkal töltsön egy kis időt békében, nyugiban, szeretetben, akit/akiket szeret.

Karácsonyozásra fel! :-)

Márpedig a Mikulás létezik!

2010-12-19T21:20:00.008Z

Olyannyira létezik, hogy néhány éve kibővítette az illetékességi területét, és már a Földön kívülre is ellátogat:

Persze nagyon kell vigyáznia, amikor röpköd, nehogy balesetet szenvedjen így...

...vagy úgy.

Száz szónak (és képnek) is egy a vége: a Mikulás létezik! Punktum!

A blogstatisztika gyöngyszeme

2010-12-18T10:07:00.009Z

Megnéztem, hogy milyen keresőszavakkal bukkannak rá mostanság kiváncsi népek a blogomra. Az egyik nagyon tetszett: "karácsony a zsidóknál".

Hát igen. A karácsony a zsidók legfontosabb ünnepe, hiszen ha a vallási vonatkozását nézzük, akkor annak a Krisztusnak a születését ünnepeljük ilyenkor, akinek a keresztény hit létrejöttét tulajdonítjuk - ami ugye nem azonos a zsidó vallással - és akit a zsidók nem ismernek el Megváltónak - ergó: nem ünnep számukra a születése. Éppen ettől zsidó vallás a zsidó vallás, és nem keresztény.

Ha még máskor is idetévedne az illető, akkor tájékoztatom szeretettel, hogy az a zsidó ünnep, ami a keresztény karácsony környékén szokott lenni és több napon keresztül tart, a Hanuka, idén december 1-9. között volt, jövőre pedig december 20-28. között lesz.

Kérdezzetek bátran, mindent tudok! :-))

Najóvanmáááá...

2010-12-17T14:02:00.004Z

Időjárás-jelentés következik.

Reggel hideg volt, szürkeség, brrrr. Aztán esett egy kis hó. Minden befehéredett, majd' elájultam, amikor megláttam. Szép volt, csak nem örültem neki. Minek a városba hó??? Essen a mezőkön.

Most meg éppen süt a nap, és a hó elolvadt. Vizesek vagyunk mindenütt. És mindez röpke fél nap leforgása alatt. Nooooooooormális????

Tavaszt akarok. Vagy őszt. Esetleg nyarat. *nyűgös*

Vigyázz, kéééész...

2010-12-15T21:42:00.011Z

...a "start" még nem jött el, de remélem, hogy közeledik... Részemről már ott toporgok a startgépnél...

Nemigen fogok több űrposztot írni, hacsak nem történik valahol valami egetrengető - apropó, hallottátok, hogy a Voyager 1 űrszonda a napokban elhagyta a Naprendszerünket? Jelen pillanatban ő a tőlünk legtávolabb tartózkodó földi szerkentyű, és még most is folyamatosan távolodik. Vajon milyen híreket sugároz majd az útja során, vajon hová keveredik...?

Szóval, az űrből közvetlenül nem lesznek hírek, lévén "űrtudósítónk" már harmadik hete a Földön él illegalitásban - vagyis csak volt abban, mert tegnap végre előkerült egy egyórás tévéinterjú keretében, amit volt szerencsém élő egyenesben megtekinteni a názatévén. Tetszett.

Remélhetőleg, ha már így előkeveredett, és szemmel láthatóan jól érzi magát a bőrében, nemsokára visszatér fotóblogger mivoltjához is, és továbbra is elkápráztat minket mindenféle gyönyörűséggel. (Mi már csalogatjuk vissza a netes életbe, bízunk benne, hogy gyorsan beadja a derekát.) Gondolom, ti sem bánjátok, ha azok a gyönyörűségek ezután az USA-ból érkeznek, nem az űrből, mert én egyáltalán nem.

Egy rövid részlet a tegnapi interjúból:

Megúsztam

2010-12-13T20:03:00.007Z

Néhány napja már vacakolt a gépem. Nagyon nehezen tudtam bekapcsolni, csak többszöri nekifutásra sikerült. Ma meg sehogy.

Mit csinál ilyenkor az ember gyereke? Nem, nem pánikol be, hanem felhívja azt, aki ért hozzá. A tanács az volt, hogy kapjam a hónom alá a gépet, a töltőt, és vigyem el egy szereldébe, mert elvileg bármi okozhatja a hibát a töltőtől a gépig.

El is bandukoltam a kedvenc szereldémbe, ahol nagyon kedvesek, de ami még fontosabb, hozzáértőek az emberek, no meg megbízhatóak is. Elmeséltem, mi a prücök, a srác hátravitte a szerelőnek, ő megtekintette - én meg közben ácsorogtam, nézelődtem a gépek között felkészülve lélekben a legrosszabbra: hogy annyira tönkrement a masina, hogy vásárolnom kell egy másikat...

Néhány perc múlva a srác a gépemmel a kezében visszajött, és közölte, hogy az a 3 centis micsoda a töltőm zsinórjának a végén (ami azért van rajta, mert az univerzális töltő zsinórja alapból nem illik bele a gépembe), na, az volt kontakthibás, kaptam helyette egy másikat. Mindez került kemény 2 (azaz: kettő) fontomba... Huhhhhh... Azért ez jólesett... Most merje valaki azt mondani, hogy a 13 nem szerencsés szám... :-)

Ki volt...

2010-12-10T01:40:00.000Z

...az az idióta, aki feltalálta az időt???????

Na, mit hozott...

2010-12-06T12:37:00.004Z

...a Mikulás? :-)

Most éppen...

2010-12-01T20:13:00.008Z

...azt játszuk a japán haverommal (igen, ő is Doug fotóblogjáról való ismeretség), hogy ő hallgatja Japánban a rádiót, kiírja Twitter-re, milyen számot hallgat, én meg előkotrom a jutyúkról és szintén Twitter-re dobom XD Elvan a gyerek, ha játszik... XD

Úgy tűnik, én leszek a nótafa ebben a csapatban, eddig is én árasztottam a többiekre a muzsikát. Igaz, akkor még Doug félig kimondott kívánságai szerint. Így legalább tréningben maradok, amíg az örsvezető pajtás visszatér :-)

Milyen klassz találmány ez az internet, hogy a világ két legtávolabbi pontján üldögélő két ember csak úgy játszhat egymással minden különösebb nehézség nélkül... igaz? :-)

Na, már megint...

2010-11-30T12:01:00.001Z

...havazik. Hová költöztem? Finnországba???

Engem, kérem, megvádoltak

2010-11-30T01:04:00.006Z

Aszondta nekem a NilsCo telefonban, vagy miben (és ez a névelő a neve előtt direkt van!), hogy már teljesen űrhajós-bloggá változott a blogom.

Rendben, vállalom - bár ezután nem lesz annyira űrhajós, sajnos, mert egyelőre újabb hír nincs... Akik meg most fönt vannak, nem "ismerősök", sőt, van közöttük, aki nem is szimpatikus nekem... Meg én már megtaláltam ebben a világban a helyem; akikkel eddig dumáltunk, azokkal dumálok ma is a neten át - Doug meg csak visszaérkezik már hozzánk is, aztán ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Majd akkor is lopok tőle fotókat nektek ;-)

Követés

2010-11-28T23:30:00.010Z

Ha most valaki azt hinné, hogy érdeklődésem kedvenc űrhajóscsapatom iránt a lejövetelükkel hirtelen megszűnt, az nagyon téved! Csak most nehezebb róluk híreket vadászni, de mi, Doug csapata összefogtunk, összetartunk, így azért jönnek-mennek a hírek, fotók.

Megérkezésük után sajtótájékoztató volt, ehhez mindhármukat beöltöztették valami ilyenkor szokásos kazah népviseletbe (vagy mibe), másnap pedig már a két amerikai, Doug és Shannon repültek haza az USA-ba.

Doug-ról tudom, hogy a fél éves, súlytalanságban töltött idő után könnyedén megáll a saját lábán (a Szojuzból is egyedül mászott ki, ha meg nem állítják az orosz cipelőemberek a nyílásnál, hát elsétál gyalog a székéig :-D), és persze a többiek is jól vannak, csak róluk még kevesebbet hallani mostanában.

Íme néhány fotó, amiket innen-onnan sikerült levadásznom, illetve amit újdonsűlt netes, űrhajózáskedvelő barátaim passzoltak át nekem:

Az a bizonyos népviselet(?) jelmez(?) és a sajtótájékoztató. Shannon-nak nem adtak ilyen gyönyörű kalapot - milyen szerencsés! ;-)

A friss gyümölcs-mániást természetesen hatalmas és gyönyörűen elkészített tál friss gyümölccsel várták :-)

A landolást követő nap délelőttjén az amerikaiakat már vitték is haza fatornyos hazájukba. Még egy utolsó mosoly Oroszországból - már saját lábról, segítő kezek nélkül :-)

(Photos: NASA)

Hogyan? / How?

2010-11-27T22:08:00.005Z

"Hogyan fonjuk újra a régi élet fonalát? Hogyan folytatod tovább, ha a szíved mélyén kezded megérteni, hogy nincs már visszaút? Vannak dolgok, amiket az idő sem képes helyrehozni, olyan túlságosan mély sebek, amelyek hatalmukba kerítenek."

(A gyűrűk ura)

"How do you pick up the threads of an old life? How do you go on, when in your heart you begin to understand. There is no going back. There are some things that time cannot mend. Some hurts that go too deep. That have taken hold."

(The Lord of the Rings)

(Nem tudom, miért ezt raktam fel, miért így és miért most. A dolgok újabban kezdenek tőlem függetlenül működni. Lehet, hogy ez így jó?).

Isten hozott itthon!!!

2010-11-26T12:50:00.005Z

Na, ez egy videó. Egész éjjel, kora reggelig élő egyenesben néztem végig a beszállást, a kidokkolást, a megérkezést, mostanra egy áldott kezű názabácsi vagy -néni felrakta a jutyúkra az utolsó néhány percet.

Isten hozott itthon, srácok, nagyon örülök, hogy minden rendben ment és jól vagytok! :-)

Hát eljött...

2010-11-25T16:50:00.011Z

...ez a nap is. A mi időnk szerint ma késő este az Olympus kidokkol az űrállomásról és elindul haza, fedélzetén a három űrhajóssal, Doug-gal, Shannon-nal és Fjodorral.

Nekem kivételesen nincsenek szavaim, úgyhogy elhoztam Doug mai, utolsó képeit, amiket még odaföntről küldött nekünk, és elhoztam a szavait, gondolatait, érzéseit is, amiket megosztott velünk. Ő sokkal kifejezőbb és hitelesebb, mint én lennék most. Ki más tudná elmondani ezeket, mint egy közel fél éves, űrbéli távollét után a Földre hazatérni készülő ember?

Gyertek, srácok, várunk benneteket! Jó utat és biztonságos landolást! Micsoda fél év volt ez... ugye? Köszönjük, mindent köszönünk! :'-)

(A beszállást, kidokkolást, leszállást magyar idő szerint 22.30-kor kezdi közvetíteni a NASA TV élő egyenesben a Public Channel-en.)

"Our Soyuz spacecraft 'Olympus' stands ready for flight... tonight we set sail for the blue planet. It has been nearly 6 months, and we are being called home. I hope to one day return to this place. Seems I’ve lived a hundred lifetimes... yet I blinked, and the time has slipped away. What will that first breath be like when the hatch opens on Earth? ...I can only imagine..."

"From the ISS Cupola reflecting on a life challenge I heard long ago – 'Be strong enough to know when you are weak... brave enough to face yourself when you are afraid... never substitute words for actions. Learn to stand up in the storm, but have compassion for those who fall. Always have a heart that is clean, a goal that is high... learn to laugh but never forget how to weep.' - Until we meet again..."

(Photos: ISS, Captions: Doug Wheelock)

Végső visszaszámlálás

2010-11-21T13:02:00.010Z

Mondtam már, hogy utálom a búcsúzkodást?

Indulás előtti "ruhapróbán" a csapat (Shannon, Doug, Fjodor). A pizsik működnek, lehet hazajönni. Majd égve hagyjuk a lámpákat :-)

Már csak négy nap...

(Photo: ISS)

Űrfotók

2010-11-19T12:38:00.016Z

Az Olympus (Doug-ék Szojuza) európai idő szerint november 25-én landol Kazahsztánban. Tegnap tudtuk meg hivatalosan. 6 nap... illetve nekik odafönt kevesebb, hiszen az út is idő. Gyorsan elszaladt ez a fél év...

Amíg ők ott fent isten tudja, mit művelnek most, tán búcsúzkodik minden távozni készülő a maga módján az ISS-től, meg felkészítik az Olympus-t a visszatérésre, addig mi nézegessünk képeket. A fotókat a NASA oldaláról kaptam le, és a keddi orosz űrséta során készültek. (Kattra kicsi űrhajósból nagy űrhajós lesz.)

Ő itt Oleg talpig szkafanderben, no meg Fjodor, aki tisztán látható a sisak tükrében, ahogy fotózza az első űrsétáját végző zöldfülűt :-))

Szintén Oleg, válla fölött az egyik Szojuzzal, amögött pedig a Földdel. Mínusz kétszázakárhány fok van odakint, plusz vákum, szóval jó vastag és fűtött pizsiket kell oda fölvenni. Az űrhajósok az űrséta során cirka száz kilót cipelnek magukon, beleértve ebbe az oxigén mellett a szerszámokat és magát az űrruhát is sisakostól. Még szerencse, hogy odafönt súlytalanság van...

A változatosság kedvéért ismét Oleg - nagyjából itt kapcsolódtam be a közvetítésbe. Oleg barátunk éppen egyszemélyes Laokoon-csoportként kűzd a mindenféle kábelekkel az ISS tetején (vagy alján? ez odafönt sosem biztos...). Elárulom: győzött. Egyébként a szkafanderek, akár az orosz, akár az amerikai, sok mindenre alkalmasak, momentán munkavégzésre a legkevésbé. Csak fogni és normálisan mozogni nem lehet bennük, plusz beférni kisebb helyekre, szóval így még mélyebb tisztelet a mindenkori űrmászkálóknak... :-))

Elismerem, Fjodornak sokkal előnyösebb oldalai is vannak, mint ami ezen a képen látszik (piros csíkos űrpizsiben munkálkodik fejjel lefelé, csak az űrpacskerei látszanak), de a csúnya amcsi názabácsik ezt a közös képet rakták fel róluk. Mondjuk ettől még teljesen látványos - mármint a kép :-)

Na, ők ketten mászkáltak kint: Fjodor Jurcsihin és Oleg Szkripocska. Fjodor a Doug-féle csapatban van, tehát ez most a hattyúdala volt az ISS-en, néhány nap múlva ő is már a bolygón lesz. Olegnek meg iszonyú mázlija van, hogy vele tudott kimenni életében először a nagy fene vákumba, Fjodor nagyon jó fej és tapasztalt űrhajós, úgy mozog odafönt, mint mi idelenn.

(Photos: ISS; NASA)

Űrhírek

2010-11-18T12:25:00.011Z

Jött egy Progress az ISS-re vagy két hete a fedélzetén mindenféle finomsággal, friss gyümölccsel és egyéb kajákkal - no meg hát az elmaradhatatlan cuccokkal, mint levegő, víz, stb...

Volt űrséta ezen a héten, két orosz űrhajós, a már régi ismerős Fjodor és a néhány hete odaérkezett Oleg mászkáltak kint és próbáltak megszerelni egy kamerát. Félsikerrel jártak, mert az ISS ismét megmakacsolta magát, és ahogy annak idején Doug-nak, most Fjodornak nem volt hajlandó engedni valami csavar, vagy kábel, vagy mi. Húzta, cibálta, de hiába, míg a végén beterelte őket a földi stáb az űrállomásba. Sebaj, azért jó séta volt, bár szegény Oleg majd' megfagyott a sötétben, amikor épp nem volt tennivalója, meg a kamerájával sem mászott Fjodor mellé mutatni, hogy az mit csinál - de legalább átesett a tűzkeresztségen, ez volt az első űrsétája.

Egyébként az oroszok időnként valóságos show-t adtak le odakint, szakadtam a vigyorgástól, sajnálom is, hogy csak az utolsó másfél-két órát láttam a közel hat órás űrsétából.

Fotókat is kapunk az űrből folyamatosan; ahogy közeleg a búcsú ideje (mármint Doug búcsúja az ISS-től), egyre szorgalmasabban pakolgatja fel műveit a srác. Egyre szebbeket, érdekesebbeket és murisabbakat válogat ki, mi meg csak sasolunk. Nem is tudom, mikor jön le, a vélemények megoszlanak. Valaki november 30-át mond, mások szerint viszont már jövő héten útra kel a Szojuz hazafelé... Doug meg hallgat, mint a csuka, nem lehet belőle kihúzni semmit, pedig már többen próbálkoztak.

Magyarországról még nem érkezett kép, pedig már nagyon körbeudvaroltam-hízelegtem a fiút érte, de nem szabad feladni! Még kaphatunk, aztán majd továbbítom nektek. Intézkedjetek, hogy ne legyen felhő mostanában Magyarország fölött! Rendes srác ez, biztosan lefotózza, ha éppen nem takaróztok be vastag felhőkkel.

A képkommentelős törzstársaság is jól összerázódott fél év alatt; dumálunk, vigyorgunk, már egy interaktív űrbulit is rendeztünk Bob Marley reggae zenéjére. Meg találgatjuk, vajon Doug folytatja-e a kép- és gondolat-küldözgetést miután visszatér a Földre. Már megszavaztuk, hogy folytassa, csak ő ezt még nem tudja, majd alkalomadtán tájékoztatjuk.

Egyelőre ennyi, folyt. köv.!

Logo

2010-11-04T18:33:00.007Z

Választottam magamnak - illetve a blognak - logo-t. Mostantól kint lesz az oldalsávon. Ha a reklámok a vacak, ám drága termékeket úgy tudják eladni, hogy állandóan bombázzák a látványukkal a jónépet, akkor én is ehhez a taktikához folyamodom, úgy tűnik, sikeres...

Kirakom ezt, így mindig, amikor valaki idelátogat, látni fogja. Hátha hat majd a tudatalattira, és kevesebb méregdrága sz*r fog fogyni a boltokból - meg azért a tévé nélküli életnek vannak más áldásos hatásai is, tapasztalatból mondom.

Tíz percnyi csoda

2010-10-30T21:37:00.008+01:00

Nálam ugyan Bach visz mindent, de azért Beethoven sem kutya. Tíz perc szépség következik, váljék egészségetekre!

Ápdét az én kedvemért, csak hogy legyen itt egy kis Bach-muzsika is:

Meghátrálás?

2010-10-19T14:36:00.008+01:00

Úgy láttam, mostanában nagy port vert fel, hogy melyik nagy magyar kereskedelmi tévéadó tegye át a tehetségkutatóját másik estére. Az egyikük megoldotta, másik napra tette át a versenyt. Most meg azt olvasom egy cikkben, hogy egy egyszerű, a nézők - és a saját - érdekeit figyelembe vevő döntést meghátrálásnak titulál a sajtó.

Aha... Tehát ha valamelyik szolgáltató figyelembe veszi az ügyfelei igényeit, az meghátrálás... Nem rugalmasság, nem bölcs döntés, nem szolgáltatás, hanem fegyverletétel... Ez fura...

Lehet, hogy éppen itt van az eb elhantolva, hogy ilyen a viszonyulás a dolgokhoz. Aki tárgyal, gondolkodik, hajlandó a kompromisszumra, tud és mer dönteni, és ezzel a saját kucsaftjainak elégedettséget okoz, azt gyengének könyvelik el. Aki pedig le sem sz*rja, hogy a kliensei mit szeretnének, csak megy vakon és süketen a saját orra után, azt f*sza gyereknek. Nemcsak a tévénél, hanem mindenhol.

Ezen esetleg nem lehetne változtatni?

Rugalmasabban, értelmesebben kellene kezelni a dolgokat és az embereket, a szolgáltatóknak pedig szolgáltatni, és nem uralkodni az ügyfeleiken. A szolgáltatásban a szolgálat szó is benne van, de valahogy Magyarországon nem a szolgáltatók vannak az ügyfelekért, hanem abban a tévhitben élnek, hogy az ügyfelek vannak értük. Frászt. Az ügyfélnek igényei, kívánságai vannak, a szolgáltatónak meg kutyakötelessége megszakadni azért, hogy ahogy csak lehet, azokat kielégítse. Ezért fizet az ügyfél, nem azért, hogy még emberszámba se vegyék. (Persze mindehhez azt is hozzá kell tenni, hogy a t. ügyfeleknek sem illik abban a pillanatban a szolgáltató fejére nőni és irreális dolgokat követelni, amint az valódi szolgáltatásba fog. Ismerve a magyar "nyújtom a kisujjam" mentalitást, ezt is fontosnak tartom megjegyezni.)

Soha nem az az erős, aki mereven, bebetonozódva a külön kis világába csak fújja a magáét nem hallva meg semmit, amit mások mondanak. Soha nem az az erős, aki visszaélve a helyzetével ráerőlteti másokra az akaratát. Az csak egy bugris, önző, önértékelési zavarokkal küszködő szerencsétlen, aki így kompenzál, ahelyett, hogy szakemberhez fordulna a pszichés gondjaival.

Az az erős, aki rugalmas, tárgyalásra és változásra/változtatásra hajlandó. Akivel együtt lehet működni. Teljesen mindegy, hogy egyetlen emberről, vagy egy egész cégről beszélünk. Megoldani egy kényelmetlen helyzetet nem meghátrálás, hanem bölcs döntésen alapuló cselekedet.

Annak viszont örülök, hogy úgy tűnik, talán egy magyarországi szolgáltató mégis van, aki képes európai módon viselkedni. Hogy miért, az mindegy, a lényeg, hogy képes rá. Ez jó.

Vörös

2010-10-14T20:51:00.004+01:00

Egyik, Londonban élő magyar ismerősöm, Völler Robi készített egy videót a vörös és toxikus árvízről. A dolog apropója nemcsak ez a szerencsétlenség volt, hanem az is, hogy Robi testvére a családjával Kolontáron lakik. Vagy most már csak lakott...? Ők is azok között vannak, akik szinte percek alatt elveszítették mindenüket.

Elhoztam ezt a videót. Ha nem az lenne az apropója, ami, azt mondanám, hogy egy igényes, szépen elkészített videó. De így csak annyit mondok, hogy a számtalan kép alatt Michael Jackson Earth Song című dala szól. Nem véletlenül.

Red Sludge at Kolontar from robert voller on Vimeo.

Utálom a sztereotípiákat!

2010-10-07T14:13:00.008+01:00

Ha nekem még egyszer valaki azt mondja, hogy a franciák soviniszták, nem szólalnak meg más nyelven, elutasítják, aki nem beszél - sőt, nem tökéletesen beszél - franciául, azt ezután szó nélkül faképnél fogom hagyni.

Most, hogy betegeskedem és több időm van a Facebook-ra, jobban összejöttem ott franciákkal. Az első ismerősöm egy lány volt, már régebbről, aki a Roscosmos - ez az orosz NASA - rajongói oldalát csinálja nagyon profin, és akivel azóta már teljesen összebarátkoztunk. Utána pedig szépen jöttek az ismerősök, néhányukkal már ilyen netes barátságféleséget is kötöttünk.

Persze az angol a közös nyelv, mert hát a franciatudásom enyhén szólva némi kívánnivalót hagy maga után, meg a csapat is nemzetközi, természetes, hogy az angolt használja mindenki. Ettől függetlenül ma megpróbálkoztam franciául kommentelni az egyik fiú képéhez, és lám, két francia is szaladt örülni, meg gratulálni, hogy jól írtam, amit írtam. Na, nem írtam kisregényt, csak egy rövidke mondatot, de legalább meg mertem próbálni.

Ezek az emberek soviniszták? Lenézik, aki nem tud franciául?? Elutasítják, aki nem tökéletesen beszéli a nyelvüket??? Frászt. Örülnek, amikor valaki elkezd bénázni a nyelvükön és lelkesítik, egyébként meg a világ egyik legkedvesebb népe.

Na, ennyit a sztereotípiákról, én szeretem a franciákat, semmi bajunk egymással, sőt, és nem hagyom őket bántani.

"Aki egyszer a préri levegőjét szívta, örökké szomjazik utána."

2010-10-02T18:11:00.021+01:00

Ismerős mondat? Aki annak idején olvasta Karl May indiános regényeit, annak biztosan.

Gyerekkoromban nagy falója voltam ezeknek a regényeknek - és persze nagy rajongója Winnetou-nak -, és a könyvekből készült filmeket is szerettem. A Pierre Brice által alakított Winnetou egyszerűen utánozhatatlan, és teljesen olyan, ahogyan az apacs főnököt Karl May a könyveiben lefestette.

Arról jutott mindez eszembe, hogy a mai napot Winnetou-filmek nézegetésével töltöttem. Nagyon régen láttam már, most pedig hozzájutottam egy egész csokorhoz, alig vártam, hogy leheverhessek nézni. Ami meglepő volt az az, hogy ezek a filmek milyen lassúak. Annak idején ez fel sem tűnt. No nem zavaróan lassúak, csak annyira, hogy az ember alaposan meg tudja szemlélni a tájat, a közeledő szereplőt, egy csatát... Nem kell kapkodnom a fejem, meg a szemem ide-oda, nem dolgozik folyamatosan ezer százalékosan az agyam, hogy követni tudjam a pergő cselekményt. Kényelmes és tényleg pihentető, kikapcsolódást nyújtó filmek ezek.

A másik meglepő dolog pedig az, hogy milyen keveset beszélnek bennük. Nem bőszavú történetek, az biztos, de igazából nincs is rá szükség. A színészek annyi mindent elmondanak az arcukkal és a testükkel, hogy fölöslegessé válik az örökös szócséplés.

Azok a gyönyörű tájak meg, a színhelyek... arra nincsenek is szavak. A volt Jugoszlávia területén forgatták ezeket a filmeket, aki már járt arra, annak nem kell ecsetelnem a látványt.

Jó volt nosztalgiázni, újranézni a régen látott filmeket, felidézni a gyermekkori olvasmányokat. És azt hiszem, még folytatom, szerencsére jó sok Winnetou-s filmet forgatott Pierre Brice, maradt még belőlük estére is. Hiszen tudjuk: "Aki egyszer a préri levegőjét szívta..." És akik olvastuk a May-történeteket és láttuk ezeket a filmeket, mi mind szívtuk a préri levegőjét.

Hoztam egy cikket is; tavaly készült az akkor 80 éves Pierre Brice-szel egy interjú, nekem nagyon tetszik, ahogy Winnetou szerepéről és a saját pályájáról nyilatkozik. Egy másik korszak sztárja, színésze - bevallom, nekem sokkal szimpatikusabb, mint az agyonajnározott, agyonlesifotózott és agyonpletykált mai ifjú titánok.

Elment az egyik kanál...

2010-09-30T13:59:00.008+01:00

Senkinek sem kell őt bemutatni, a Minden lében két kanál című sorozattól kezdve a magyar országimázs-kisfilm készítéséig sok minden emlékeztet rá minket.

New York-ban született, amerikai színész volt. A szülei Mátészalkáról vándoroltak ki az USA-ba. És ha nem is tudott már magyarul, de néhány magyar szóra még emlékezett, szívesen elő is adta ezt a tudományát Magyarországon, ahogy ez ezen a videón is hallható.

A saját nyelvén, angolul pedig számtalan filmsorozattal és nagyfilmmel örvendeztette meg a világot.

Múlt éjjel Tony Curtis, Hollywood hercege 85 éves korában elhunyt. Nyugodjék békében.

Pilótából tűzoltóvá vált...

2010-09-27T16:10:00.011+01:00

...Heikki Kovalainen a tegnapi F1 futam végére. A Lotus kigyulladt alatta, hatalmas lánggal égett - naná, hogy épp a benzintank körül -, szervezők a poroltóval meg sehol. Hogy miből vannak ennek a finn fiúnak az idegei, vagy egyáltalán vannak-e neki, fogalmam sincs. Érdemes megnézni, milyen hidegvérrel intézte el a dolgot saját maga egyetlen kapkodó mozdulat nélkül.

Így láttuk mi a közvetítés során:

Ezt pedig a szemközti lelátóról filmezte egy néző. A taps teljes mértékben megérdemelt, le a kalappal, Heikki!

A Twitteren a verseny után elmondta nekünk, hogy nem akart bemenni égő autóval a boxutcába, mert a verseny végére már sokan tartózkodnak ott, ezért választotta a versenypályán való tűzoltást. Nem tudom, ki hogy van vele, de ez a fajta meggondolt magatartás nekem egy kicsit a régi szép időket idézi - talán van remény arra, hogy nem minden versenyzőt sikerül robottá változtatni, hanem maradnak közöttük emberek is.

Idén is, veletek, ugyanitt

2010-09-27T15:37:00.002+01:00

Hétvégén az idei Tattoo Con-on voltam.

Talán van, aki emlékszik rá, cirka egy évvel ezelőtt számoltam be erről az évenkénti eseményről, mint számomra teljesen újdonságról. Idén megintcsak elérkezett, és már sokkal határozottabb léptekkel tartottam a rendezvényre.

Természetesen találkoztam ismerősökkel a művészek és a közönség soraiban is, itt volt Boris és Sárközi Zsolti, eljött Nyíri Sanyi, aki tavaly nem volt itt, így most ismertem meg őt és a munkáit, Czene Laci pedig ezen a hétvégén esett át a tűzkeresztségen, ami a londoni szereplést illeti, remélem, látjuk még többször is.

Volt örömködés, meg gyönyörűséges tetkók, beszélgetések és új ismeretségek.

A hangulat és a közönség idén konszolidáltabb volt, persze ez nem azt jelenti, hogy nem voltak vad figurák, mert voltak, csak talán többen voltunk, akik inkább a polgári öltözködési stílust képviseltük. A rendezők szerint idén kevesebb látogató volt, mint tavaly - mondjuk ez egyáltalán nem volt érzékelhető, amikor egy-egy pavilonban lépni sem tudott az ember, nemhogy egyenletesen haladni, de ez a jó, egy ilyen bulihoz ez is szervesen hozzátartozik.

Amit én éreztem, az az volt, hogy jó hangulatú, népszerű esemény volt, amit még a hideg és esős idő sem tudott elrontani. A lábamat pedig lejártam a két nap alatt, hiszen a négy magyar művészt három pavilonban helyezték el, úgyhogy lehetett sétálni egyiktől a másikig - és akkor még ott voltak a többiek is, akiknek a munkáit feltétlenül meg kellett nézni. Elfáradtam, na, de nagyon jól éreztem magam.

Az itt készített fotókat ebben az albumban találjátok.

Éjfél után

2010-09-26T12:29:00.006+01:00

Tegnap éjjel utazgattam hazafelé - hogy honnan, majd azt is elmondom egy későbbi posztban -, már elmúlt éjfél, az utolsó metrókat csíptem el hazafelé. Mindenki fáradtan, álmosan bólogatott, volt, aki már aludt is. A Piccadilly-re velem együtt szállt fel egy fiatal srácokból álló csapat gitárral. Jókedvűek voltak, angolok és józanok. Csaptak egy kis önkéntes ingyenbulit a megfáradt utasoknak, én meg nem álltam meg, lefilmeztem és felpakoltam őket a jutyúkra:

Hatalmas! :-D

2010-09-24T11:46:00.003+01:00

Ilyet nem sokat láttunk, eszméletlen jó! "Lelepleződnek" a világslágerek! :-)))

szólj hozzá: 4 akkordos slágerek

Parancsnokváltás

2010-09-23T20:25:00.014+01:00

A napokban Szasa - azaz Alexandr Szkvorcov -, az ISS eddigi parancsnoka lemondott a posztjáról, merthogy 24.-én, azaz holnap, kis csapatával, Tracy-vel és Misával visszatérnek a Földre. Fél éves küldetésük az űrben véget ért.

A Nemzetközi Űrállomás új parancsnoka Doug lett. A parancsnokság átadásának ceremóniája látható a videón, a parancsnokváltásról szóló dokumentum pedig a képen.

Szerencsés utat hazafelé és biztonságos landolást, Szasa, Misa és Tracy! :-)

Doug, neked meg egy hatalmas gratula! :-)

Photo by ISS

A ceremónia, ahol összekeveredik a világ, az orosz angolul beszél, az amerikai oroszul... nagyon aranyosak a srácok és meglehetősen zavarban is vannak :-)

Bepöccentem

2010-09-23T19:51:00.006+01:00

Rátévedtem egy cikkre a neten, amit szerencsétlenségemre el is olvastam, és annyira begurultam, hogy idehoztam, itt van, ni.

Nem az alaptémán gurultam be, mert azt már megszoktam(?), hogy a mai tizenévesek összekeverik a szezont a fazonnal, nem tudják, hol a helyük, mi a dolguk, hanem azon, hogy ez egyáltalán nem véletlen. Sajnos nem az, és erre éppen a cikkben meginterjúvolt szakemberek véleménye a bizonyíték. Ezek után hogyan várja el a normális, életkornak megfelelő viselkedést az ember? Ezeket a "szakembereket" aggatnám föl bármijüknél fogva a legmagasabb fára - vagy inkább kívánok nekik 2-3 kamaszkorú gyereket, akiket féltenek, és akikből testileg-lelkileg egészséges embert akarnak nevelni. Ilyen felfogással nem hiszem, hogy menne. Van még ennél lejjebb???

Egy csodálatos elme

2010-09-21T19:40:00.013+01:00

Most, miközben néztem, rájöttem, hogy valamikor régen már láttam ezt a filmet. Nem tudom, mikor, mert most teljesen új (legalábbis számomra új) jelenetekkel is találkoztam benne, ahogy a címből sem jöttem rá, hogy ez AZ a film.

Ez az a film, amit ha létezett volna akkor, amikor gyerek voltam, és látom, ma matematikus lennék. (Tudom, hogy fura, de akármennyire is idegenkedem ettől a tudományágtól, ki tudja, miért, mégis vonz, mint a mágnes.)

John Nash... Egy zseniális őrült, vagy egy őrült zseni? Vagy egyik sem? Mindkettő? Egy nagyon erős ember, aki megtanulta kordában tartani a skizofréniáját? Egy fantasztikus elme, akit végül Nobel-díjjal tüntettek ki a munkájáért?

A film nem a matekról szól, hanem az emberről. Egy magának való, a matematikában teljesen elmerülő, a saját világában élő fickóról, aki azért tud szerelmes is lenni, miközben vívja a harcot - először tudatlanul, azután tudatosan - saját képzeletével, hallucinációival. Aki akármilyen különc és emberkerülő is, mégis mindenki tudja róla, hogy különleges. Aki talán, ha nem zseniális matematikus, akkor nem tudta volna uralni a betegségét, hiszen ennek a megoldására is a matek vezette rá.

Jól elrakom ezt a - egyébként Oscar-díjas - filmet, biztosan meg fogom még nézni. Egészen feldúlt - jó értelemben -, miközben néztem, és ezen az sem változtatott, hogy egy-két jelenetre emlékeztem. Főszerepben: Russell Crowe, Ed Harris és Jennifer Connelly.

Ami jól működik, azt mindig elrontják...

2010-09-19T15:01:00.004+01:00

Morgok. A Twitter-t azért szerettem, mert egyszerű, semmi extra, mégis el lehet mondani rajta, ami kikívánkozik, mégpedig sokféleképpen. Lehet linkelni fotókat, oldalakat, videókat. És most bonyolítani fogják, már be is mutatják a belépőoldalon az újat. Csiriviri, többet tud, de kit érdekel? A Twitter-ben éppen a puritánsága fogott meg, csirivirinek ott van a Facebook.

Azzal kezdődött a történet, hogy berakták a "Retweet" alkalmazást. Ez remek, ugyanis ha egy barátom továbbad egy ismerőse által írt posztot, az nálam is megjelenik a falon, kitörölni, vagy a funkciót letiltani nem lehet. Olyan szolgáltatás, amit muszáj elfogadnod, tehát nem is szolgáltatás, hanem kényszer. Vagy nyelek egyet, vagy - és már volt erre is példa - törlöm az illető retweet-előt az ismerőseim sorából.

Később betettek egy dobozt a kezdőoldalra, amiben állandóan vadidegeneket ajánlgatnak, hogy kövessem őket. Minek? Majd követem azt, akit én akarok, ne akarják megmondani nekem, hogy ki érdekeljen, vagy mi tetszen. Nagy kislány vagyok már ahhoz, hogy önállóan gondolkodjak, nem kell, hogy más gondolkodjon helyettem, fogja a kezem és irányítson.

Az új meg olyasmi lesz, amibe videókat lehet majd beágyazni, meg ha rámegyek egérrel egy ismerős posztjára, akkor kiadja a legutóbbi posztjainak a listáját is, meg mittudoménmégmilyen baromságokat találtak ki. Fölösleges, a Facebook ezt már mind régen tudja. A Twitter most a legfőbb vonzerejét, az egyszerűségét el fogja veszíteni. Kár érte.

Eltévelyedtem

2010-09-17T15:04:00.004+01:00

Nekem ezzel a magyar követséggel nincs szerencsém... :-D Most meg hazafelé tévedtem el. Vagyis nem, mert jó metróra szálltam, csak valamikor eltérítették. Vagy a felirat volt rossz a vonat elején. Vagy nem tudom... A tájékoztató szöveget nem hallottam, mert bevackoltam magam az egyik sarokba és édesdeden alukáltam. Amikor ahhoz a másik végállomáshoz értünk, úgy szólt rám egy pasas, hogy ébredjek, mert megjöttünk. Azt sem tudtam hirtelen, hol vagyok... Aztán persze visszautazás, hogy a metró jó ágában legyek, és végül megérkeztem. Ja, meg az új útlevelem is megvan :-)

Régi idők mozija

2010-09-11T21:47:00.013+01:00

Megnéztem az Amadeus-t. Tudom, nem mai film, de még nem láttam, úgy tűnik, ma jött el az ideje.

Eleinte nem tetszett. Nem Mozart figurája nem tetszett - nagyon is el tudom képzelni, hogy akár ilyen bohém, öntelt és felelőtlen is lehetett a fiatal és elkényeztetett Amadeus -, hanem a film hangulata nem tetszett. Nem értettem, hogy a búbánatban kapott ez a film mindenféle díjat - az Oscar kivételével - szerte a világon. Nem értettem Forman-t, hogy miért így dolgozta fel ezt a témát. Aztán lassan kezdtem megérteni.

Mozart muzsikáját soha nem azért szerettem, mert könnyűek a melódiái, hanem azért, mert ő számomra mindig megfejthetetlen rejtély volt, egy álarcot viselő komponista, aki a fájdalmait a vidám zene mögé rejtette, és ezeket a fájdalmakat csak az veheti észre a muzsikájában, aki nem csak füllel hallgatja. Nyilván, mint minden amerikai életrajzi ihletésű film, ez sem a valóságot mutatja be, hanem egy lehetséges variációt, hogy milyen is lehetett a zeneszerző élete. Nem is számít, mit talált ki a forgatókönyv írója. Ami számít az az, hogy adott a film egy alternatívát arra, hogy miért olyan zenék pattantak ki ennek a zseninek a fejéből, amilyenek. A kerettörténet számomra nem volt érdekes, csak arra volt jó, amire kitalálták, hogy emberközelből mutassa be a komponista életét.

Tom Hulce Mozartja egyszerűen lenyűgözött - bár az elején nagyon idegesítő és antipatikus fickót hozott, és később sem lett a figura szimpatikus, mégis elragadó volt, mert... Mozart volt. Egy zseni, aki ha muzsikát hall, még a szerelmét is faképnél hagyja, egy öntelt pasi, aki teljesen tudatában van a zsenialitásának és ezt nem is titkolja. Nem tudom, Tom Hulce milyen kapcsolatban áll a zenével, de az biztos, hogy zseniális komponistát nagyon meggyőzően tud alakítani. Paradox, de bár nem volt szimpatikus, mégis imádtam a Mozartját, mert géniusz volt, akinek ezért mindent el lehetett nézni és meg lehetett bocsájtani.

Ami még nagyon tetszett a filmben, az a szinte folyton áradó Mozart-muzsika, ami a cselekményt végigkísérte.

Követségben

2010-09-10T20:24:00.004+01:00

Vagyis inkább a követség épületében. Arról van szó, hogy lejárni készül az útlevelem, és ma elballagtam a magyar követségre, hogy kicseréljék. Előtte persze megnéztem a térképen, hol is van, meg fölskicceltem a mobilomba az útvonalat, ettől függetlenül ez kevés volt, a magyarokat - és még számos más nemzetet - jól eldugták Londonban!

Odafelé szerencsés voltam, csak két embertől kellett megérdeklődnöm, merre is van az arra. Amikor végül a megfelelő sarokra értem, már láttam is lobogni nemzeti színeinket a házon. Halált megvető bátorsággal keltem át a forgalomban a túloldalra az épülethez - aminek a réztáblája azt hirdette, hogy ez az olasz követség... Enyhén megtorpantam és úgy bámultam a táblára, mint az a bizonyos gyermekkorú tejtermelő jószág az újdonságnak ható bejáratra. Még szerencse, hogy néhány olasz srác ott álldogált az ajtó előtt, ők azonnal levették a problémámat és szó nélkül a szemközti épületre mutattak, ahol a zászlónak már nemcsak a színei, de a sorrendjük is stimmelt... Teljesen nemzetközi röhögésben törtünk ki mindannyian. Hát, mit ne mondjak, vidám landolás volt! :-D

Kicsit ódzkodtam ettől a látogatástól, mert azt hallottam, hogy a magyar követség alkalmazottai nem túl szívélyesek (nem ilyen megfogalmazásban hallottam, de szó szerint úgysem fogom ideírni). Mindegy, ha muszáj, akkor muszáj, elindultam a kapucsengőhöz. Egyszercsak ordítva és rohanva mellém vágódik egy pasas, valami olyasmit üvöltözött magyarul, hogy de jó, hogy nem kell egyedül bemennie. Hm... vajon attól félt, hogy túszul ejtik, vagy lelövik a saját követségünkön??? Nem igazán értettem a fickót, hogy vajon mitől fél azon a pár négyzetméteren, ami itt Magyarország, és amitől egy vadidegen nő meg tudja majd menteni.

Mindegy, becsörtettünk, odaléptem az ablakhoz, és hatalmas élményben volt részem: magázódhattam! Évek óta nem magázódtam senkivel, komolyan mondom, üdítő volt az ügyintéző - egyébként nagyon kedves és segítőkész - hölggyel beszélgetni.

Előkotortam a már kitöltött útlevélkérő-nyomtatványt és beadtam az ablakon. Erre hívatlan utitársam is előkotorta a sajátját és az enyém mellé tette. Szegény, nem tudta kivárni a két percet, amíg elintéztem a dolgomat. A csaj persze rászólt, hogy várjon a sorára. Leült a srác, és minduntalan belekotyogott mindenbe, amiről mi az ügyintézővel beszélgettünk. Összenéztünk a lánnyal, aztán ügyet sem vetettünk a fickóra, aki végül rájött, hogy nem sok lehetősége van itt kibontakozni.

Végeztem, faképnél hagytam a kiabálós ismeretlent, jövő héten meg mehetek vissza az új útlevelemért, hurrá!

A visszafelé út egy picit problémásabb volt. Kétszer is másik irányban indultam el, mint kellett volna, és kb. öt embertől kérdeztem meg, hogy merre kell menni a metróhoz. A legaranyosabb az volt, amikor egy taxist akartam meginterjúvolni, de az olyan édesdeden aludt a droszton a kocsiban, hogy nem volt szívem bekopogtatni az ablakán, inkább a mögötte parkoló limuzin sofőrjéhez mentem oda. Úgy tűnik, Londonban sem könnyű a taxisok élete... :-D

Ám minden jó, ha a vége jó, visszataláltam, meg haza is, és most már itthonról pötyögöm ezt a posztot nektek :-)