Kösz, jól vagyok :)

Már többedszer kapom meg ugyanazt az észrevételt: inkább Londonról írok, mint magamról és van, aki hozzáteszi, hogy ez nem mindig szerencsés. Szerintem ez a természetes, London jóval érdekesebb, mint én, de ha több, egymást nem ismerő ember egymástól függetlenül észrevételezi ezt, azon már érdemes elgondolkodni és engedni egy kicsit a merevségből.

Számomra London természetes. Vagyis az természetes, hogy itt vagyok. Nem vágyom jelenleg máshova, Magyarországra sem. Néha talán Skopjeba, de az megvolt már korábban is, ez a nosztalgia nem a londoni időszak terméke.

Nem könnyű az első néhány hét, valóságos kínlódás. Kínlódás a nyelvvel, az új környezettel, új emberekkel, azokkal a szokásokkal, amik teljesen mások, mint a mieink, de nem tudjuk kikerülni, kizárni őket (pl. bal oldali közlekedés). Aztán az ember észre sem veszi, de napról-napra egyre jobban belelendül az itteni életbe. Tegnap kezdtem a 7. hetemet, de már olyan biztonsággal mozgok a városban, mintha mindig is itt éltem volna. Ha valaki megállít az úton, mert épp engem talál arra érdemesnek, hogy megtudakolja, merre van az arra, már nem kapok frászt, hogy angolul kell kommunikálnom. Néha persze csak nézek amikor valaki magyaráz és igyekszem a sok idegen hangzó közül kiválogatni azokat, amik a leginkább előfordulnak az angol nyelvben és azokat összerakva próbálok értelmes szavakat alkotni, hogy rájöjjek, mit is akar a másik, de már nem kapok szívinfarktust ilyen helyzetekben. Szóval, teljesen természetesnek élem meg, hogy most itt lakom és azt is, hogy az új barátaim egy része nem világít a sötétben mint én, hanem étcsoki színű bőrben élik az életüket.Valahogy bennük nagyobb bizodalmam van, mint a fehérekben, vagy a sárgákban, még a közlekedési eszközökön is inkább az ő közelükbe húzódom, akkor érzem biztonságban magam, még ha egyébként vadidegenek is. Fogalmam sincs, mivel magyarázzam ezt, így ráfogom az egészet arra, hogy létezik reinkarnáció és valamelyik előző életem a ludas ebben a dologban.

Az ügynökség vezetőjével (aki ugyan angol, de kivételesen jó fej) túl vagyok már az első - és remélem egyben utolsó - komoly csörtémen (mellesleg én nyertem), úgyhogy már kb. sejti, hogy nem célom rabszolgasorba süllyedni. Azóta megváltozott a viszonyunk, ő sem dobálgat ide-oda és nem várja el, hogy úgy viselkedjek, mintha örökké büntetésben lennék és bűnbánatot tartanék.

A házban ahol lakom is túl vagyok már az első néhány konfliktuson, úgyhogy itt sem tudunk már nagy meglepetéseket okozni egymásnak a lakótársakkal.

Aztán van - bár egyre ritkább - olyan szitu, amikor azt érzem, nem is igaz, hogy itt vagyok. Ilyen volt pl. az, amikor ma délelőtt a Hyde Parkban sétáltunk Anitával. Ott valahogy visszajött annak a Londonnak a hangulata, amit én már nem ismerhetek meg, mert megszűnt és soha többé nem tér vissza. Mára már sokkal sokszínűbb lett képletesen is és a valóságban is. Az az igazi, Sherlock Holmes korabeli London keménykalapos urakkal, esernyős hölgyekkel már csak nyomokban és percekre lelhető fel.

Ami nagyon meglepett az az, hogy sok minden másképp van, mint ahogy otthon elmondták. Pl. nem esik az eső, de ez legyen a legnagyobb gondunk :) Ami sokszor rosszul esik az az, hogy a rengeteg náció közül, akik jelenleg Londonban élnek (a legújabb statisztikák szerint 300 féle nyelvet beszélnek pillanatnyilag itt), az angolok (mármint a bennszülött fehérek, a gyarmattartók leszármazottai) a legbunkóbbak és legudvariatlanabbak. Elém a metrón való fel- vagy leszálláskor eddig csak angol furakodott, csak angol nem kért bocsánatot, ha pl. a lábamon taposott és csak ők nem köszönnek - még vissza sem, ha úri kedvük úgy tartja. Ennyit róluk, nem igazán tartom sokra őket.

Remélem, most kielégítettem mindenki kiváncsiságát. Hosszan írtam, de röviden is el tudom mondani: kösz, jól vagyok :)