Cinkék

Ma reggel a cinkéket néztem kis udvarunk fáin és az jutott eszembe, mennyi nemfontos dologról írtam eddig. Londonról, a közlekedésről, a furcsa szokásokról... Közben meg csak néha-néha jutott eszembe olyan téma, amiről igazán érdemes írni. Aztán felmentettem magam, merthogy ez a blog mégiscsak azzal a szándékkal teremtődött, hogy az itteni világot közelebb hozzam azokhoz, akiket érdekel és a saját bánataimat-örömeimet megosszam azokkal, akik velem maradtak ilyen tér- és időbeli távolság ellenére is.

A cinkék azonban fontosak, úgyhogy írok róluk is.

Teljesen olyanok mint a magyar cinkék, sétálgatnak, röpködnek a fák ágai között, arrébb röppennek, ha meglátják a napi többszöri rendszerességgel megjelenő kandúrt, kaját keresnek és legtöbbször találnak is. Róluk jutott eszembe, hogy milyen pillanatok alatt eltűntek a fákról a levelek. Egyik nap még zöld volt minden, a másik nap már sárga, a harmadik napra pedig kopaszok lettek a fák. És ahogy a nyárban mindig benne van az elmúlás hangulata, úgy a télben is ott kuporog a túlélés, a megújulás, újjászületés ígérete - mi más is bizonyítaná ezt jobban, mint ez a néhány kis lélek, akik bájos cinketestben tüsténkedve örvendeztetik meg puszta jelenlétükkel a figyelmes emberek szívét.

Az örök körforgás...