Hosszú idő után ismét tiszteletemet tettem a Covent Garden-ben. Az arcok a régiek (annyira jó!), a show még jobb (persze az elejét lekéstem), a mosolyok pedig csak annyiban változtak, hogy ma meglepettek voltak és szélesebbek, mint máskor, hiszen már nagyon régen jártam kint zenehallgatás-ügyben. A show után dumáltunk egyet a zenészfiúkkal-lányokkal, de alatta...
Elmondhatatlan érzés, amikor megállsz a lépcső tetején, hallgatod a zenét, figyeled a már jól ismert zenészeket, akik meg, ahogy nézegetik műsor közben a nézőket felfedezik, hogy te is ott vagy és odabólintanak neked mosolyogva egymás után, vagy odasúgnak egy "hi"-t meglepődve, hogy látnak.
Elmondhatatlan érzés, hogy amikor fölfedezel végre a lépcső alján egy szabad helyet - mert annyi a néző, hogy külön attrakció ülőhelyet találni - és sétálsz lefelé, hogy lecsüccsenj, az elsőhegedűs muzsikálás közben rád nevet és megbillenti a hegedűjét feléd, jelezve, hogy ez a nóta neked szól.
Ilyen szituban hálát adsz az égnek, hogy otthon felejtetted a fényképezőgépet, mert ezek nem azok a pillanatok. Ezek olyan pillanatok, amiket fölösleges megörökíteni, mert úgyis feledhetetlenek. Ezeket csak az emlékezetedben és a szívedben szabad őrizni, hiszen a kép csak puszta látvány és éppen a lényegről nem árul el semmit. Mint ahogy ezek a szavak is csak sután közvetítik a meglepetést, a viszontlátás örömét és az apró, kedves gesztusokat, hiszen minden igazán fontos dolog ma közöttünk szavak nélkül hangzott el.
Ma "hazatértem" a Covent Garden-be és nem csináltam egyetlen fotót, videót sem. "Csak" nagyon jól éreztem magam :-)
No comments:
Post a Comment