Gyakran álmodom és gyakran emlékszem az álmaimra. Sokszor álmodom magam a távoli keletre, a hegyeken túli világba, ahol tisztábban ragyog a nap és tisztábban néznek egymásra az emberek.
A meditációimban is gyakran elcsavargok ide. Nem akarattal, egyszerűen csak elém úszik a kép: állok egy magas hegyen, lenézek a völgybe és egy kis, buddhista kolostort látok. Az udvaron narancssárga ruhás szerzetesek jönnek-mennek, halkan hallani a mantrázók dünnyögését és halványan a gyertyák fénye is idelátszik. Mindenhol békesség, természetesség, csönd, és én lassan arrafelé indulok...
Ébren egyetlen embert látva-hallva érzem ugyanezt. Azt az egyetlent, akit hogyha meglátok, könnyek szöknek a szemembe és önkéntelenül fejet hajtok. Akinek a szavaira tágra nyitom a fülem és a szívem.
Amikor a Dalai Láma beszél, de még akkor is, ha csak jelen van egyetlen szó nélkül, hirtelen egyszerű lesz a bonyolult, könnyű lesz a nehéz és mosollyá válnak a könnyek. Egy aprócska öregember, az orrán szemüveg, a szemében bölcsesség, megértés és együttérzés, mögötte pedig évszázadok, évezredek...
Vajon mit felelne ez a kedves, öreg bácsi, ha megkérdezném tőle, hogy szabad-e a buddhizmus nevében erőszakoskodni, ítélkezni, figyelmen kívül hagyni mások érzéseit? Mit felelne, ha megkérdezném, hogy el szabad-e ítélnie egy buddhistának egy istenhívőt a hite miatt?
Ő merne felelni és érzem, mit felelne. És a válasza elhozná nekem a buddhista kolostorok csendjét.
2 comments:
Ha most itt lennél velem, Magyarországon, elvinnélek a Margit szigetre, leülnénk egy padra, adnék a kezedbe egy bögre forró teát... és csak ülnénk, néznénk a Dunát, a fákat. Hallgatnánk a csendet, ami először szinte kiabálna, majd lassan elhalkulna és végül csenddé válna. Tudom, én csak Manó vagyok, Dalai Láma Őszentsége nyomába sem érhetek, de szívből nyújtanám neked amire képes vagyok.
Ha majd egyszer ott leszek, Magyarországon, akkor elmegyünk. Vagy ha te leszel itt, Londonban. Itt is van Duna... izé... Temze :-)
Post a Comment