Három napos csoda

Hová tartozom én valójában? Tartozom egyáltalán valahová? Nem tudom...

Évek teltek el Angliában, és végig azt hittem, magyar vagyok. Egy közösségi oldalon is magyarokkal tartom a kapcsolatot - kivel mással, hiszen a többiek itt vannak, karnyújtásnyira, nincs szükség a net közvetítésére. És mégis... egyre inkább azt érzem, hogy nem tartozom sehová. Az, hogy írogatunk ezzel-azzal egymásnak, csak illúzió; a valódi ismeretség bizony sokaknak csak akkor az, ha átkopoghat az egyik a másikhoz, meg elmehet vele sörözni. Hozzám nem lehet átkopogni olyan egyszerűen és nem szoktam sörözni... És a barátságról is mások az elképzeléseim.

Úgy érzem, gyakran csak érdekes dolog vagyok mások számára, semmi több; három napig tartó csoda, aztán megyek a süllyesztőbe. Úgy tűnik, most is letelt egy három napos időszak. Szép volt, jó volt, de már csak kolonc vagyok, zavar az éterben. Egy olyan holmi, amivel nem lehet mit kezdeni, hiszen messze van. Valaki, akit vagy le kell koptatni, vagy át kell passzolni másoknak. Hát nem. Nem pöttyös labda vagyok, hogy ide-oda dobáljon bárki is, amikor már kicsodálkozta magát és megunt. Ez egy, már sokszor eltáncolt folyamat, aminek soha nem értettem a célját, okát... összességében nem értem. Viszont felismerem, hiszen nem először járom ezt az utat végig.

Most azon gondolkodom, van-e értelme folytatni ezeket a kihűlni látszó dolgokat. Az erőltetésnek nincs értelme, annál rosszabb. Jobb ezeket hirtelen elvágni és csak elfogadni, hogy bizony külföldön élve nem tartozom sehová, mert nem tartozhatom sehová. Legkevésbé az "óhazában" élők közé. Ott nincs szükség rám, hiszen messze vagyok. Velem csak gondolatokat lehet cserélni, például DVD-ket nem. Ahogy kocsmázni sem lehet velem elmenni - bár azt akkor sem lehetne, ha Magyarországon laknék. Bulizni sem tudok menni, hiszen ki az a bolond, aki egyetlen, bizonytalan estéért elutazik Angliából Magyarországra? Á, az ottaniak nem látnak belőlem semmi hasznot. A gondolatok cseréje meg már régesrég nem érték, hanem a "fölösleges hülyeség" kategóriába tartozik. Ők jól elvannak egymás közt, én meg csak outsider lehetek, semmi más. Még ha udvariasságból ezt nem is mondják ki, azért lehet érezni rendesen... Külföldön élőként nagyon érzékeny ilyesmire az a bizonyos antenna, azonnal veszi a legkisebb változást is.

Meg kellene talán szakítanom a kapcsolatot az ottaniakkal, mert sokkal fájdalmasabb, ha ők szakítják meg velem, az meg még fájdalmasabb, amikor fokozatosan építenek le mindenféle ürüggyel. (Nem hülye ám az ember lánya, felfogja, mi történik valójában.) Ennél még az is jobb (bár ritka), amikor tisztességesen közlik, hogy kicsodálkozták magukat, már nem érdekes számukra a tény, hogy külföldön él a másik, hagyjuk egymást a fenébe. Ez sem kevésbé megalázó, de legalább nem tart sokáig. Hirtelen halál. A legjobb viszont az, ha én cselekszem, az kevésbé fáj. (Frászt kevésbé, de ezt legalább el tudom hitetni magammal.) Úgysem veszi észre senki, hogy eltűntem, vagy ha mégis, legalább megkönnyebbül.

Most lenne jó egy isteni jel, hogy helyesen tudjak dönteni...