Krimi, tévelygés, macihegyek és a második gyermekkor

A tegnapi nap eseményei:

Amiről sokat nem akarok írni, de megtörtént, ráadásul hajnalig ébren tartott: este megkéseltek valakit a házunk előtt. Tizenvalahány rendőrautó, bennük megfelelő létszámú személyzettel lepte el pillanatok alatt az utcát, no meg vagy négy rendőrségi mikrobusz is jött. Érkezett a mentőautó két apró sürgősségi kocsi társaságában, a mentősdoki a megszúrt srácot az utcán, a hordágyon stabilizálta szállítás előtt (mér' nem a kocsiban?). A szomszédaim a lezárás miatt röpke egy órával később tudtak bejönni a házba, mint ahogy hazaértek, mert nem engedték be őket a zsaruk (hehehe, én még időben érkeztem), és a bűnügyi helyszínelők lezárva tartották az utcát egészen hajnali 3-ig. Ezután következett az alvás. Ennyit az utcai eseményekről, felejtsük el.

Más: évek óta koptatom London utcáit, és még mindig el tudok tévedni, remek! Ezt a képességemet tegnap fedeztem föl Kensingtonban. Ha nincsenek azok az áldott, hatvanas, angol öregurak, akik bűbájosan instruáltak-vezettek szinte sarokról sarokra, még mindig a Notting Hill Gate körül keringenék agyonfagyva és -ázva. Ennyit arról, hogy tudok Londonban közlekedni. Frászt tudok. Csak akkor, ha járnak a metrók. Tegnap viszont csak az a kettő nem járt, amire szükségem lett volna, a felszíni közlekedés meg nem az erősségem, megszoktam, hogy vakond módjára fúrom magam előre a város alatt.

Hogy mit kerestem Kensingtonban, ami London túlsó felén van? A tavaszi macifesztivált. Mint kiküldött barátné vettem részt a rendezvényen fotósi, tudósítói és körbeszaglászói minőségben (Zsóka, az eltévedésemért még számolunk, hideg volt, fújt a szél és csöpögött az eső, jössz nekem egy helyes macival! :-P :-). Őszintén szólva, ha a fent említett kellemetlen élmények nem érnek, akkor is ez lett volna a tegnapi nap fénypontja.

Beszabadultam egy csomó ember és kismillió játékmedve közé. Nem telt bele tíz perc, és már egy négy éves gyerek szintjén kommunikáltam és játszottam a macikkal. Szerencsémre, amikor egy fél óra múlva kicsit föleszméltem és épp nekiláttam elszégyellni magam, eszembe jutott körülnézni, és láttam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nemzetiségétől függetlenül híven tartja magát József Attila szavaihoz a medvék között: "Gyermekké tettél..." A többi felnőttnek látszó életforma gyermeteg viselkedését látván úgy döntöttem, nekem is jár még egy pici gyerekkor és megkönnyebbült sóhajjal ereszkedtem vissza négykézlábra.

A hangulat? Egyedi és nagyon megkapó volt. Bár sokan voltunk, mégis elfértünk, teljesen idegenek elegyedtünk szóba egymással egy-egy sikerültebb, vagy különlegesebb maci, vagy egyéb játékfigura fölött. A kiállítókkal is remekül el lehetett beszélgetni - kivéve a germánokat, mert valahogy nekik nehezebben ment az angol, meg is lepődtem. Szerencsére őrzök még az emlékeim mélyén néhány német szót, úgyhogy mégiscsak sikerült valahogy beszélgetnem velük is egy sebtiben megalkotott, keverék nyelven.

Igazából nincs értelme csépelni a szót, fölteszek néhány fotót, azt hiszem, ékesebben beszélnek, mint én a legjobb formám idején. (Kattra kismaciból nagymaci lesz!)

A nagyterem egy része Őket imádtam, színesek, selymesek, aranyosak :-)

Hobbitmedvék, azaz az aprónép :-)

A német medvék hatalmas, tündéri talpakkal :-)

Höhöhö... egy igazi, hatalmas maciapó :-)

Őt lájkoljuk már páran - nem véletlenül! :-)

Rötyögő macik, mosolygós babák és egyéb aranyosságok :-)