Vasárnap

Itt heverészek a közeli parkban. Hogy miért nem a virágokat fotózom a Regent’s Parkban, ahogy megígértem? Nos, mert tegnap sikerült a magyar boltban finomságokat vásárolnom, no meg csipegetnem is belőlük (értsd: degeszre zabáltam magam), és most nem szívesen mennék egy nyíllövésnyi távolságnál messzebbre itthonról, úgyhogy program lemondós, megváltoztatós, Andi itthon maradós. Sebaj, a Nap itt is süt, a virágillat itt is körülvesz, ahogy a zöld fű, a jó levegő és a nyugalom is, a Regent’s Park virágai pedig tudnak várni még egy hetet, jut belőlük elég egész nyárra.

Szóval kivonultam ebbe a pici parkba egy pokróccal, egy flaska vízzel, könyvvel, egy füzettel és tollal, és most jól elvagyok. Szeretem ezt a kis parkocskát. Zsebkendőnyi az egész - persze londoni mércével mérve, hiszen azért egy kisebb focipálya és egy játszótér bőven elfér a parkon belül anélkül, hogy a csöndre vágyókat zavarnák az ott focizók-játszók -, mégis teljesen más környezetbe kerül az ember, ahogy belebújik. Eltűnik a város zaja, nyüzsgése és pora, szépen elcsendesedik minden, zölddé és mindenféle más színűvé lesz a környezet. Bevettem magam egy nagyon barátságos fa ágai alá, mert más sem hiányzik, hogy még napszúrást is kapjak a gyomorrontás tetejébe, és most kellemesen hűsölök, meg nézegetem a hangyák szorgos ügyködését.

Ezt például szeretem Londonban, hogy akármikor tele van a hócipőm a várossal, bárhol, bármikor akad egy park, ahová bemenekülhetek egy kis vidéki, erdei-mezei hangulatért. Ahogy nézem, ezzel a vágyammal nem vagyok egyedül, vannak mások is, akik kimenekültek ide, és heverésznek a fűben. Imádom, hogy csak fogja magát az ember, és néhány perc alatt elsétál a zöldbe, akár piknikelni is anélkül, hogy kilométereket kellene utazgatnia. A parkokban meg mindenki azt művel, amit akar, a szabály csak annyi, hogy zajongani és szemetelni nem illik, hiszen ide mindenki pihenni jár.