Követségben

Vagyis inkább a követség épületében. Arról van szó, hogy lejárni készül az útlevelem, és ma elballagtam a magyar követségre, hogy kicseréljék. Előtte persze megnéztem a térképen, hol is van, meg fölskicceltem a mobilomba az útvonalat, ettől függetlenül ez kevés volt, a magyarokat - és még számos más nemzetet - jól eldugták Londonban!

Odafelé szerencsés voltam, csak két embertől kellett megérdeklődnöm, merre is van az arra. Amikor végül a megfelelő sarokra értem, már láttam is lobogni nemzeti színeinket a házon. Halált megvető bátorsággal keltem át a forgalomban a túloldalra az épülethez - aminek a réztáblája azt hirdette, hogy ez az olasz követség... Enyhén megtorpantam és úgy bámultam a táblára, mint az a bizonyos gyermekkorú tejtermelő jószág az újdonságnak ható bejáratra. Még szerencse, hogy néhány olasz srác ott álldogált az ajtó előtt, ők azonnal levették a problémámat és szó nélkül a szemközti épületre mutattak, ahol a zászlónak már nemcsak a színei, de a sorrendjük is stimmelt... Teljesen nemzetközi röhögésben törtünk ki mindannyian. Hát, mit ne mondjak, vidám landolás volt! :-D

Kicsit ódzkodtam ettől a látogatástól, mert azt hallottam, hogy a magyar követség alkalmazottai nem túl szívélyesek (nem ilyen megfogalmazásban hallottam, de szó szerint úgysem fogom ideírni). Mindegy, ha muszáj, akkor muszáj, elindultam a kapucsengőhöz. Egyszercsak ordítva és rohanva mellém vágódik egy pasas, valami olyasmit üvöltözött magyarul, hogy de jó, hogy nem kell egyedül bemennie. Hm... vajon attól félt, hogy túszul ejtik, vagy lelövik a saját követségünkön??? Nem igazán értettem a fickót, hogy vajon mitől fél azon a pár négyzetméteren, ami itt Magyarország, és amitől egy vadidegen nő meg tudja majd menteni.

Mindegy, becsörtettünk, odaléptem az ablakhoz, és hatalmas élményben volt részem: magázódhattam! Évek óta nem magázódtam senkivel, komolyan mondom, üdítő volt az ügyintéző - egyébként nagyon kedves és segítőkész - hölggyel beszélgetni.

Előkotortam a már kitöltött útlevélkérő-nyomtatványt és beadtam az ablakon. Erre hívatlan utitársam is előkotorta a sajátját és az enyém mellé tette. Szegény, nem tudta kivárni a két percet, amíg elintéztem a dolgomat. A csaj persze rászólt, hogy várjon a sorára. Leült a srác, és minduntalan belekotyogott mindenbe, amiről mi az ügyintézővel beszélgettünk. Összenéztünk a lánnyal, aztán ügyet sem vetettünk a fickóra, aki végül rájött, hogy nem sok lehetősége van itt kibontakozni.

Végeztem, faképnél hagytam a kiabálós ismeretlent, jövő héten meg mehetek vissza az új útlevelemért, hurrá!

A visszafelé út egy picit problémásabb volt. Kétszer is másik irányban indultam el, mint kellett volna, és kb. öt embertől kérdeztem meg, hogy merre kell menni a metróhoz. A legaranyosabb az volt, amikor egy taxist akartam meginterjúvolni, de az olyan édesdeden aludt a droszton a kocsiban, hogy nem volt szívem bekopogtatni az ablakán, inkább a mögötte parkoló limuzin sofőrjéhez mentem oda. Úgy tűnik, Londonban sem könnyű a taxisok élete... :-D

Ám minden jó, ha a vége jó, visszataláltam, meg haza is, és most már itthonról pötyögöm ezt a posztot nektek :-)