Éppen ma tíz éve, hogy máig tisztázatlan körülmények között eltávozott. Sokan bevallottan szerették, sokan kritizálták - ám az utóbbiak között is akadtak jócskán, akik titokban azért hallgatták a dalait. Amit viszont senki nem vitathat el tőle: a pazar énektechnika, amivel a dalokat előadta. A hangszín és a négy és fél oktáv adottság, a technika viszont tanulás és tehetség kérdése.
A magam részéről nem voltam a rajongója, a hangját sem igazán szerettem - leszámítva azt, amikor mélyen énekelt, a mély hangjai egyszerűen elbűvölőek -, mégis, amikor megjelent egy-egy új lemeze, gondolkodás nélkül megvettem. Azt viszont nem értettem, mi ez az őrületes rajongás, ami körülveszi; persze, szépek a dalok, az utolsó néhány lemezen a hangszerelés, a zenei alap is páratlanul profi munka, de azért sikítozni egy koncerten...
Aztán egyszer hagytam magam elcsalni egy koncertjére. Persze még otthon, indulás előtt szentül megfogadtam, hogy némán, kritikus szemmel és füllel fogom végignézni, -hallgatni az egészet. Nem sikerült. Ugyan nem sikítoztam, de a negyedik számot már dúdoltam, az ötödiket halkan énekelgettem, a hatodikat és az összes többit már hangosan fújtam vele együtt. Volt valami olyan kisugárzása ennek az embernek, ami megmagyarázhatatlan, ami elért a technikusi pultokig, ahol álltam, és még távolabbra is, és ami még az én kemény ellenállásomat is néhány perc alatt megtörte. Életem leglefegyverzőbb koncertélménye volt.
Akár szeretted, akár nem, most egy pár percre állj meg és emlékezz velem. Hoztam néhány olyan dalt Zámbó Jimmy-től, amiket jóval kevesebben ismernek tőle, mint azokat, amelyeket életében megjelentetett.
.
Egy dal pedig a sajátjaiból:
2 comments:
Huhhh... Már 10 éve? :O Egek, de repül az idő. 12 éves voltam? Ennyire fiatal, jóformán kölyök? Ennyire nem lehet rövid idő az a 10 év. :O
Sajna én Jimmy-t sosem szerettem. Volt egy osztálytársam aki éjjel nappal, suliban, otthon, utcán.... mindenhol az ő dalait hallgatta és kicsit kezdtem tőle falnak rohanni.
Nagy tehetség volt, szép hanggal és a dalai közül is sok tetszik, a feldolgozásai pedig -különösen a Chris Norman mint pl a Midnight lady- nagyszerűek.
De az osztálytársam Jimmy kultusza hazavágta nálam a dolgot. Úgy tűnik, hogy akkor ezek szerint 10 "hosszú" évnek kellett eltelnie, hogy magamtól, néha rákeressek zsötábon egy egy számára, ahol önszántamból, mert ezt akarom, meghallgattam párat. =D
Itthon az utóbbi időben újra előszedték az esetet. Nem követtem nyomon, hogy eddig mi sült ki belőle, de szerintem itt csak pénzről van szó, ez pedig nem kicsit pofátlanság.
Nah, nem írok regényt :)
Boldog új évet! :)
Igen, már tíz éve... Nekem is olyan rövidnek tűnik, mintha tegnap lett volna.
Sosem felejtem el azt a kora reggelt, amikor telefoncsörgésre ébredtem és egy zenésztársam rámotyogta a fülemre, hogy: "Meghalt a Jimmy". Egyszerűen nem hittem el, azt hittem, valami nagyon rossz vicc. Hát nem az volt, bár az lett volna! :-(((
Soha meg sem fordult a fejemben, hogy történhet vele valami. Annyira állandó volt és folyamatos és jelenlévő... tudod... mint egy bútor, ami már régóta ott áll a lakásban és eszedbe sem jut, hogy összetörhet, ellophatják, meggyulladhat... (és most ezzel a bútorhasonlattal nem bántani akartam, csak az állandó és megszokott jelenlétet érzékeltetni).
Valahogy ez a srác beleépült a mindennapokba, és hogy mennyire, azt csak a halála után lehetett igazán érezni. Hogy hogyan csinálta ez már az ő titka marad... zseni volt a maga módján.
Az igazságot vagy már tudjuk, vagy sosem fogjuk megtudni. Szerintem hagyni kellene már az Imit, hadd nyugodjon végre békében, ráfér szegényre. Aki kedveli a dalait, hallgassa (én is szoktam), aki nem kedveli, hagyja békén, hallgasson mást.
Te meg írj nyugodtan regényt, én is szoktam nálad, és kölcsönregény visszajár. Vagy mi... :-)
Post a Comment