Van olyan momentum az életedben, amit nem tudsz besorolni sehová? Akár egy személy, akár egy érzés, aki vagy ami nem passzol bele egyetlen jól ismert kategóriába sem? Valaki, akit barátnak is nevezhetnél, mégsem illik rá tökéletesen ez az elnevezés. Nem kevesebb, nem több, hanem más, amire nem találtak ki címkét. Akivel megnevezhetetlen érzés forraszt össze már évek óta, valami mély összetartozás, miközben a felszínen ebből nem látszik semmi, legfeljebb csak azok érzékelnek belőle egy keveset, akik jobban ismernek mindkettőtöket. Nevet adni ennek ők sem tudnak, csak elfogadják a létezését. És persze ti; ti tudjátok, hogy van valami eltéphetetlen kapocs, ami azonnal összekötött, ahogy az első mondatot váltottátok, vagy talán még korábban, a legelső tekintet pillanatában, és bár nem vagytok sülve-főve együtt, mégis ott a bizonyosság, hogy van a másik, és lesz is mindig.
Van, hogy napok, talán hetek múlnak el, mire újra találkoztok, de mintha azok a napok, hetek nem is lettek volna. Azt a beszélgetést folytatjátok, amit legelőször kezdtetek el, és amihez önkéntelenül is mindig visszataláltok. Gesztusok, mosolyok, összenevetés, pillantások, szavak, amik csak számotokra érthetőek. A viszontlátás öröme, amiben a kívülálló csak az üdvözlést látja, de amikor összenéztek, ti tudjátok, hogy nem csak ennyi, hanem sokkal mélyebb. Kiállta az idő és a távollétek, a kezdetben félreértett szavak, csetlések-botlások próbáját, és van, és hömpölyög tovább és tovább, mint valami végtelen folyó.
Megmagyarázhatatlan kapcsolat, megmagyarázhatatlan összetartozás, megmagyarázhatatlan érzés – de vajon meg kell-e mindent magyarázni? Szükséges-e mindent, mindenkit belepréselni valami jól ismert és jól bejáratott skatulyába? Ez éppen a lényegétől fosztaná meg, a titokzatosságától, az őszinteségétől, a varázsától; azoktól a rezgésektől, amik azzá teszik, ami, és amik nélkül belesüppedne a hétköznapi, szürke dolgok sokaságába. Így, besorolás nélkül különleges, egyedi, valami olyan, ami senki másnak nincs ezen a világon, csak két embernek: neked és neki. Valami olyan csoda, ami még a halállal sem múlik el.
4 comments:
Ebbe most amúgy rendesen belebonyolódtam, értem mit akarsz mondani, csak én nem tudom rendesen leírni amit akarok XD
Sajna akarva vagy akaratlanul is, de mindent beskatulyázunk egy kicsit, még azokat az embereket vagy érzéseket is, akikről vagy amikről tudjuk, hogy a barát - barátság szó nem igazán illik.
Engem a múltkor le-materialistáztak. És lehet igazuk volt, mert szembe találom magam egy ilyen dologgal és érdemi véleményt ha tudok is alkotni, leírni nem tudom.
Talán csak egy példával tudok előállni. A Gyuri nekem féltestvérem. Mégis bátyámként mutatom be. De amikor beszélgetünk erről arról, az élet dolgairól, a családról és hogy esetleg mit hoz a jövő, az már túlmutat azon, hogy ő a bátyám, mert nem mint báty és húg beszélgetünk, hanem mint barátok, akik régóta ismerik egymást és néha leülnek meginni együtt egy kávét vagy egy teát.
És ez az amit te leírtál, hogy ezt nem veszik észre, csak azok, akik mindkettőnket ismernek már egy ideje.
Ez mondjuk valószínűleg nem egyedi dolog, rengeteg ember van olyan jó viszonyban a testvérével, hogy ezen felül még jó barátok is, de mégsem adatik meg mindenkinek. Pl a húgommal ennyire nem jó a viszonyom.
Na de remélem azért te nem gabalyodsz bele az irományomba. XD
Egyébként jó poszt, elgondolkodtató. :-)
Köszönöm :-)
Értem, mit akarsz mondani, mert nekem is van - illetve fizikailag sajnos már csak volt - olyan ember az életemben, akivel ilyen bekategorizálatlan a kapcsolatom. Rá gondoltam, amikor ezeket a sorokat írtam.
A materializmusról pedig csak annyit, hogy ha megértesz ilyesféle gondolatokat, csak nehezen fogalmazod meg a sajátodat, az nem materializmus, hanem csak nehezebben fejezed ki magad, ha mélyebb érzésekről kell beszélned. Ez meg, ha akarod, megtanulható, pusztán gyakorlás kérdése (saját tapasztalat).
Ismerem, ismerem...
Személy szerint skatulyázni csak az olyan dolgokat/személyeket szoktam (akarva-akaratlanul, ahogy említve vagyon), amik/akik nem változnak, valamiféleképp állandósulnak, ergo valahol elvesztik sokszínűségüket. Amúgy pedig ha csak lehet, én is követem ezt a nézőpontot, ha csak lehet, akkor igyekszem elkerülni a skatulyázást.
Szerintem ez valahogy úgy működhet, hogy az agyunk önkéntelenül keres egy újdonságnak, legyen az ember, érzés, bármi, valami ismerős címkét, hogy könnyebben tudja kezelni. Így lesznek barátok a barátaink, ismerősök az ismerőseink, így szeretjük a rokonainkat, vagy éppen idegenkedünk valamitől.
És van, amikor valaki/valami egyszerűen nem talál megfelelő "dobozt" magának, mert nincs. Mert annyira egyedi pl. a kapcsolat, vagy az érzés, hogy nem fér bele egyikbe sem, és újat sem lehet kitalálni neki, mert nincs rá megfelelő szó, amivel fölcímkézd.
Aztán rájön az ember, hogy előfordul, hogy nem is kell címkéket, dobozokat keresgélni, csak elfogadni, hogy vannak az életünkben néven nem nevezhető dolgok, kapcsolatok, és ezek így jók, ahogy vannak, címke nélkül.
Post a Comment