Barátkereső

Tegnap a bankból hazafelé jövet kaptam egy telefont. Nem is ez a fontos, hanem az, hogy miközben fölkecmeregtem a buszra, annak is az emeletére, a nagy dumálásban nem figyeltem, hova is ülök le. Egyszerűen csak lehuppantam a legelső ülésre valaki mellé.

Miután letettem a telefont, körülnéztem, hova is kerültem és egy fekete fej nézett rám szélesen vigyorogva. Beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy a fiatalember Algériából keveredett ide másfél évvel ezelőtt és a téma amibe belekezdett az volt, hogy mennyire nehéz dolog itt barátokat találni, mivel mindent a pénz és az érdekek mozgatnak. Mondta, hogy az ő hazájában ez nem így van, ott sok barátja van, akikkel most is tartja a kapcsolatot, csak hát ott meg nem igazán lehet megélni, úgyhogy kénytelen volt felkerekedni. Elpanaszolta, hogy igazi barátot még ez alatt az itt-töltött másfél év alatt nem talált.

Jól kiveséztük a témát mialatt hazahozott a busz, azután leszálltam és amikor elhúzott mellettem, integettünk egymásnak.

Utána azon gondolkodtam, mennyire igaza van ennek a fiúnak. Az, hogy az embernek vannak haverjai, akikkel időnként felhívják egymást, vagy elmennek ide-oda, az egy dolog. De mi irányítja azt, hogy az ember haverok helyett - vagy mellett - barátot is talál-e? Mikortól, vagy mitől számítja az ember barátnak a másikat?

Mióta Londonban vagyok, folyamatosan azzal találkozom, hogy az emberek a világ összes részén a lényeges dolgokról ugyanúgy gondolkodnak.