Ügyintézés - ahogy én szoktam

Teljesen egyedül bonyolítottam le egy nemzetközi valutatranzakciót! Most büszke vagyok magamra!

Akik tudják, milyen egyedül nekiveselkedni idegen nyelven valami hivatalosnak, ami még anyanyelven is nehézkes, azok azt is tudják, nem dicsekszem, pusztán csak sikerélményem van.

Egy magyar bankszámlára készültem átutalni némi fontot, aminek az intézése itt jóval bonyolultabb, mint otthon. Kerestem segítséget, de a kolléganőm, aki magyar és nálam sokkal jobb angolból, nem ért rá, a másik egy fiú volt, akit megkértem, de neki meg nem volt kedve segíteni (látszik, hogy magyar a lelkem), Alphával meg most nem sokra mentem volna, mert magyarul még mindig csak pár szót tud. Így aztán elindultam egyedül teljesen elszántan és mindenre felkészülve. (Ez az a szitu, amikor a fejemet magasra tartva, határozottan és magabiztosan közlekedve settenkedek a célobjektum/célszemély felé, mint akinek minden a kisujjában van - eközben meg magamban halálra válva szorgalmasan imádkozom a világ összes istenéhez és félistenéhez, hogy segítsenek :)

Wood Green-t, a szomszéd kerületet céloztam meg, lévén ott van a legközelebbi olyan Lloyd's Bank, ahol a tisztviselők nincsenek üvegkalitkába zárva. (Nem elég, hogy nem értek angolul, ha még üveg mögül is mondják a mondókájukat, hát kiszaladok a világból.) Szóval irány Wood Green! Ez volt az a bank, ahonnan kidobtak, amikor bankszámlát akartam nyitni, merthogy nem tudok angolul. Mindezt tette egy fehér hölgyemény, akit most nagyon nem szerettem volna viszontlátni. Mindegy, próba cseresznye, hátha változott a világ.

Az információs pultban - hála Istennek - egy fekete fiatalember ült (na jó, tejeskávé színű, mint a "mi" kis Lewis Hamilton-unk), ez már egyfajta megnyugvást jelentett. Azután, amikor hallottam, hogy nem hadar, sőt, számomra is egész érthetően magyaráz az előttem lévőnek, plusz abszolút nyugalmat sugároz magából, én is majdnem teljesen megnyugodtam.

Mindenesetre amikor én kerültem sorra, azzal kezdtem a mondókámat, hogy két problémám van, az egyik az, hogy nem túl jól beszélek angolul. Gondoltam, jobb ha tudja, kivel került szembe :) Erre megjelent a fiú arcán a jellegzetes fekete mosoly, ami mindig a gondoskodásnak az "előszele", úgyhogy éreztem, innentől nyert ügyem van :) A másik problémám persze az volt, hogy halvány lehelletnyi ibolyám nem volt arról, hogyan kell fontot magyar bankszámlára utalni.

Szerencsére a srác könnyen megértette az akcentusomat és azonnal a szárnyai alá vett. Hozott egy önindigós nyomtatványt, amire ránéztem és csak annyit nyöszörögtem, hogy "oh, my God!" - de semmi nem volt veszve, a fiú már neki is látott elmagyarázni, mit, hova, miért, hogyan - nyugodtan, lassan, mint okos apa a hülyegyerekének, amiért én rettentő hálás voltam. Azért pedig külön hálás voltam, amikor mondta, hogy ha kitöltöttem a papírt, menjek vissza hozzá soron kívül és átnézi, hogy rendben van-e.

Na, kikínlódtam magamból a töltögetést, az igazat megvallva beleizzadtam, mivel a bankos szakszavakat még magyarul sem igazán értem, nemhogy angolul. Azért mégiscsak összehoztam valami használhatót és visszavittem a pulthoz. A fiatalember átnézte, amit kifelejtettem, azt beírta, aztán - ha már úgyis ott ült a számítógép előtt - át is utalta a zsetont, hogy ne kelljen még egyszer sorba állnom egy másik ablaknál. Közben meg arról diskuráltunk, ki kicsoda, mert a névtáblája láttán megintcsak képzavarba kerültem. Azon ugyanis a francia "Pierre" név díszelgett. Ezt villámgyorsan tisztáznunk kellett, nehogy megint arra a következtetésre jussak, hogy nem is Angliába hozott anno a gépmadár.

Szorongva érkeztem, de mosolyogva távoztam a bankból.

Nemhiába, tudtam én, hogy a feketékben lehet bízni, mindig segítenek, mindent elrendeznek :)