Kutyus

Tegnap délután hazafelé jövet leszálltam a DLR-ról és a nagy tömegben egy kutyusra lettem figyelmes. A hátam mögül bukkant elő jobbról előzve a 2-es vágány peronján :-) Nem kóbor eb volt (ilyen itt nincs), gazdi fityegett a póráz másik végén. A kutyus szép volt, gondozott. A szőre zsemleszínű, olyan, amiről már messziről látszik, hogy selymes, a szemei pedig okosan csillogtak. Már éppen nekiláttam volna barátkozni vele, amikor észrevettem, hogy nem rendes pórázon csatolódik hozzá a gazdi, hanem merev pórázon, ami meg olyan sárga, hogy lehetetlen nem észrevenni. A hupisárga alapon meg felirat: "Please, don't disturb, I'm working" azaz: Ne zavarj, kérlek, most dolgozom. Ekkor néztem meg a kutyust vezető fiatalembert - vak volt. A kutyus pedig az ő szeme és vezetője. Éreztem a kettejük közötti bizalmat, szeretetet, egyenrangúságot - egyszóval: barátságot. Megkapó és megható látvány volt.

Szeretem a kutyákat. Szeretem, hogy jó pajtások, kedves társak tudnak lenni, szeretem, hogy bolondosak, aranyosak, hűségesek. És ha őket szeretem, akkor mit mondjak erre a kutyusra - és az összes vakvezető kutyára -, aki komoly, dolgozó lélek? Aki nélkülözhetetlen társává, barátjává vált valakinek, aki másképp érzékeli ezt a világot, mint mi és talán eltévedne benne kis barátja nélkül.