Közel és távol

London egy hatalmas átjáróház. Emberek jönnek-mennek. Tele van átmenetileg itt élőkkel, akik majd egyszer úgyis visszamennek a saját hazájukba, tele van ideiglenesen londoniakkal, akik majd továbbállnak vidékre. Ma még a szomszédod valaki, találkoztok nap mint nap, holnap már talán a legtávolabbi ismerősöd lesz, aki a világ másik felén lakik. Nincsenek örök barátságok, a világ ideiglenes jellegét remekül meg lehet tapasztalni itt.

Meg kell tanulni kezelni ezt a helyzetet. Meg kell tanulni azt, hogy aki ma itt van, holnap nem lesz, és bár lehet tartani távolról is a kapcsolatot, azért egy kialakulófélben lévő barátságnak nem tesz jót a távolság. Időről időre új embereket ismersz meg, meg is kedveled őket - és megtanulod belül, magadban azt a bizonyos távolságot tartani, mert majd ők is elmennek.

Nem, nem rideggé válsz, csak óvatossá.

Gyakran cserélődnek az ismerősök, haverok, és minden búcsúzásba nem lehet belehalni, mert akkor mást sem csinálna itt az ember. És a végén azt hiszed magadról, hogy már nem is vagy képes érezni sem fájdalmat, sem hiányt, de még szeretetet sem. Le is szoksz a "fájdalom", "hiány", "szeretet" szavak használatáról, hiszen nincs szerepük többé. Az élet ettől kezdve könnyebb, hiszen tudod, hogy jöhetnek-mehetnek a számodra kedves emberek, már nem fog mélyen érinteni, hiszen megtanultál védekezni.

Aztán egyszercsak érkeznek valakik, akiket sosem ismertél azelőtt, és nem is sokáig vannak itt; a találkozásotok is szinte véletlen, egy hirtelen ötleted eredménye csupán. Nem történik semmi rendkívüli e rövid idő alatt, csak vagytok egymás közelében, beszélgettek, nevettek, aztán elköszöntök - mennek tovább. Nem fájdalmas a búcsú, miért is lenne az? Megtanultad már, hogy itt minden átmeneti; megtanultál alkalmazkodni, lemondani, nem érezni.

Eltelik egy-két nap és nem találod a helyed. A kedved sem olyan jó, a szabadidődet sem tudod önfeledten eltölteni, nem tudod, hova menj, mit csinálj. Csak ténferegsz jobbra-balra és arra tippelsz, hogy valami vírus bújkál benned, mert minden olyan más. Aztán hazamész, bekapcsolod a számítógépet és addig csattogtatod az egeret, amíg valahogy, szinte önkéntelenül eljutsz néhány fotóhoz. És akkor rájössz. Rájössz arra, hogy minden védekezés dacára, amit itt megtanultál, igenis tudsz hiányt érezni. Rájössz arra, hogy közel tudsz még engedni magadhoz másokat és tud fájni, ha nincsenek itt. Rájössz arra, hogy nem felejtettél el érezni, és bizony akadnak, akik minden védőfaladat áttörik és újra beindítják az érzéseidet. Nem azért, mert ők akarják így, hiszen sejtésük sincs az egészről, hanem mert így rezegtek össze? ez a karmátok? éppen erre van szükséged? Ki tudja? Végülis a végeredmény szempontjából mindegy.

A végeredmény ugyanis az, hogy rádöbbensz arra, hogy újra ember vagy, hogy ezek a valakik rövid idő alatt érző lénnyé varázsoltak vissza. És már többé nem félsz sem az elválásoktól, sem a közelségektől, sem az érzésektől. Az átok megtört: megnyugodhatsz és újra önmagad lehetsz. Újrateremtettek.