Nektek is változik az ízlésetek? Nekem igen. Persze van néhány dolog, ami állandó, de a palettán folyamatosan új színek jelennek meg és tűnnek el.
Például amikor kicsi voltam, a világból ki lehetett üldözni a főzelékekkel. Mindegyikkel. Ma már egész jól bírom a strapát, csak néhánytól tartom azóta is jó távol magam.
Vagy itt vannak a színek. Amióta az eszemet tudom, a kék a kedvencem, de e mellett mindig voltak színkorszakaim. Volt rózsaszín (brrrrr! ma már el sem hiszem), meg szürke, meg sárga... Most éppen a zöld a színem, a mélyzöld, ezért is lett ennek a blognak ilyen a háttere.
Régebben az akciófilmeket is szerettem, ma már visítva futok, ha látok egyet. A rajzfilmeket is bírtam, most már nem mennek, menekülök a rajzolt figurák elől.
Mindez most arról jutott eszembe, hogy úgy tűnik, az énekhangokban is változik az ízlésem. Muzsikuspalántaként mindig is fontos volt számomra, mi megy be a fülembe. Fontosak voltak az emberi hangok is, akár beszéd-, akár énekhangról volt szó. Miután apa nélkül nőttem fel, ráadásul elég vadóc, fiús kislány voltam, a férfihangok voltak azok, amikre jobban odafigyeltem. A női cincogás, sivítás, nyafogás, affektálás mindig bosszantott, inkább nem is figyeltem a nők hangjára - bár pl. Domján Edité, vagy Béres Ilonáé azok közé a ritkaságok közé tartozik, amelyeket mindig szívesen hallok; az operaénekesnők közül pedig Maria Callas, vagy a koloratúr-szoprán Ágay Karola bármikor meghallgatásra talál nálam.
Úgy használom a fülem, mint más a szemét - hangszínből, hanglejtésből, hangsúlyokból, a beszéd sebességéből, ritmikájából, karakterességéből tudok leszűrni olyan dolgokat, amiket mások a gesztusokból, mimikából, ilyesmiből - és amit hallok, nagyjából be is igazolódik. (Van itt egy tanúm is erre, szokott ide kommentelni, blogostárs és haver; nála nagyon kiakadtam, amikor a chat-et preferálta a beszélgetéssel szemben.) Igen, hallanom kell a hangot, hogy tudjam, kivel állok szemben. Azt hiszem, számomra sokkal nagyobb büntetés lenne a megsüketítés, mint a megvakítás.
A beszédhangban mindig is a mélyebbeket kedveltem. Azok melegebb tónusúak, biztonságot adóbbak, erőteljesebbek. A férfi énekhang esetében viszont nálam eddig a tenorok vitték a pálmát. Simándy József, Andrea Bocelli, aztán nagy kedvencem, Giuseppe di Stefano... (Nem, nem a focista, az ő keresztneve Alfredo.) A tenor hang játékos, humoros, magasra törő, mint a gótikus épületek, és olyan, mint a reggeli, friss napsugár.
Na, szóval, a napokban jöttem rá, hogy csúszik lefelé az ízlésem. Nem a színvonalát, hanem a hangmagasságot tekintve. Most jobban tetszenek a baritonok. A bariton érett, mézédes gyümölcs, erőteljes, áradó, mint az óceán hullámai, stabil, mint egy szikla és forró, mint a spanyol riviéra...
Lehet, hogy húsz év múlva meg már a basszisták hangjáért fogok bolondulni? ;-)
12 comments:
Én, a nagy zeneanalfabéta utánanéztem Wikipédián, YOuTube-on, és sztem a Bariton a legjobb. Ahogy láttam nagyobb a hangterjedelme (vagy hogy mondják ezt) meg olyan szilárd. Szerintem :D
Leon, ne mások feje után dönts, főleg ne a Wikipedia alapján :-P
Tessék mindenféle zenét, énekhangokat hallgatni, és amit a legközelebbinek érzel magadhoz, számodra az lesz a legjobb :-)
Nem kell annak húsz év... ;)
Tele lesz minden zöld basszistákkal. :D
Lényeg, hogy megmozgassa benned, amit most mozgat meg ez, akkor minden rendben lesz.
:-DDD Zöld basszisták :-DDDD Hehehehe...
Nem, szerintem már nem váltok mélyebbre, maradok a baritonnál - legalábbis most így gondolom.
A muzsika meg mindig megmozgat és mindig a legjobbat hozza ki belőlem - hát még ha Il Divo-nak, azon belül is Carlos-nak hívják... ;-) (Csak ne kelljen összehasonlítanom a hangjukat rockénekesek hangjával, mert abból sértődés lesz és nem én fogok megsértődni. Mert hazudni, azt meg nem fogok.)
Igy igaz! Abszolute megerősíthetem, hogy a női hangokra nem figyeltél gyerekkorodban! :)))))
Zsóka... :-DDD Ha nem lennél, ki kellene találni! :-DDD
Hát momentán eléggé láthatatlan vagyok, úgyhogy kitalálhatna már valaki! :))))
Persze ha úgyis csak valakinek az álma vagyunk, akkor meg csak az van, hogy parkolópályán vagyok...:))))
De visszatérve: az biztos, hogy amikor az Öreg kiabált, hogy "halászlé", akkor igencsak szaladtunk, és mikor a női hangok kurjantgattak utánunk, akkor fülünk botját sem mozgattuk... :))))))
Talán mert a női hangok azt kurjongatták, hogy befelé a házba és vége az aznapi játéknak? :-D
Az biztos, hogy a halászlé vonzóbb volt, még akkor is ha belesírtunk, annyira erős volt! :))))))))
Szerintem meg egyébként is tök igazságtalan volt, hogy ők voltak fáradtak, de nekünk kellett abbahagyni a játékot... Mi nem voltunk fáradtak.
Ó, azok az Öreg-féle halászlevek... 4 órán keresztül főzte, passzírozta és mindig istenire sikerült :-)
Az hagyján, hogy finom volt, de erős is! És akkor jött az a mondat: Nehogy már a leves győzzön, te erősebb vagy, az a legény aki bírja.... :)))) És faltuk kenyér nélkül, emlékszel? :)
És én, az állítólagos rosszevő gyerek, általában 3-4 rendes, felnőtt tányérnyi halászlevet tömtem magamba egy ültő helyemben. Ez még így, kenyér nélkül is tisztességes adag lenne még egy felnőttnek is :-D
Post a Comment