A dal

"... De a ház körül nem mozdult semmi; nem mozdult, de valamit lehetett hallani. Hangokat és nagyon távoli zenét. Gyula lépésenként tolta magát közelebb az ablakhoz és meg-megállt, mert a halk zene felett valami fel-felcsukló énekszó szárnyalt, szaggatottan, feljajdulva, elakadva és újra felcsapva fájdalmas, ismeretlen, ködös, ősi magányosságban.

Gyula megborzongott.

“Mi ez?” – kérdezte magától, bár nem tudott róla, hogy ezt a gondolatai kérdezték-e, egész teste, vagy csak a szíve, vagy nem is ő kérdezte, hanem a berek, a téli berek időtlen magánya, vagy az est vajákos készülődése valami sötét, síró szertartásra, amelyben ismét Tüskevár lesz a Tüskevár, melynek rozzant palánkjai mögött hideg nyomorúságban várnak valamire egy nyomorult nép halálra szánt fiai. Borzongva csúszott közelebb az ablakhoz, és elpárásodott a szeme. Matula fehér fejét látta meg először, bort az asztalon, aztán kezét, amelyet felemelt, mintha valakit fenyegetett volna, és énekelt egészen mást, mint amit a rádió zümmögött.

Fogd meg, pajtás, a vasvesszőt,

verd meg vele a temetőt…

Mert káros az minden szépnek,

minden épnek…

A fehér fej meghajolt, a kéz az asztalra esett, a rádió elhallgatott és Gyula alig tudott kiszabadulni a bűvöletből.

Az öregember töltött magának. Tutajos pedig elfordult és hátrálni kezdett. Nem akart és nem is tudott tovább leskelődni. Amit látott, véletlenül látta és szégyellt volna még egyszer benézni az ablakon, mintha testi vetkőzésben látott volna meg véletlenül valakit, akit szeret, és most meg kell várnia, amíg felöltözik.

Lassan csúszott el a kunyhótól és amikor távolabbról visszanézett, az ablak mögött most mást érzett, mint eddig, pedig a fény elhalványodott, s a csend körülállta a kunyhót.

“Mi volt ez?” – susogott belül a kérdés, de gondolatai nem válaszoltak, és nem válaszolt sem a sötétség, sem a berek, pedig ilyen közel sohasem voltak hozzá. Most egyszerre belül lett minden, s a külső dolgok értéktelenül elvesztek a sötétségben.

“… verd meg vele a temetőt…” – susogta, és ez fájdalmasán szép volt, mintha titkot súgott volna meg valaki, amelyet nem értett, csak érzett, de együtt érzett mindennel, ami körülötte volt.

Nem sietett és nem is gondolt rá, hogy most már igazán eltévedhet. Várnia kellett, amíg elül benne a dal, amely még felcsuklott; de a dal nem sírt, csak szomorkodott, mint a temetők, amelyek mindig kivirágoznak és elmúlnak, mert mindig lesz valaki, aki megfogja a vasvesszőt, s aki eldalolja a dalt, ami összeköti az élőket és a holtakat."

(Fekete István: Téli berek)