A csillagok éneke

Az utolsó, amit nyitott szemmel láttam, egy kép volt, rajta a Dalai Láma. Mosolygott, bölcsen, mint aki tud valamit... valamit, amit mindnyájan tudhatnánk.

A szemem lecsukódott; színeket láttam, villódzó pontokat, és újra ott álltam az ismerős hegy tetején, a kolostor felett. A Nap elbújni készült a hegycsúcsok mögött narancsszínre, aranyra, rózsaszínre festve az eget és a felhőket. Mindenütt béke honolt, csend, csak az Om morajlott halkan a hegyek között.

Sokáig álltam gyönyörködve a természet szivárványában. Azután valami puhán fölemelt, föl, a hegyek fölé. Együtt szálltam a felhőkkel, vijjogtam a madarakkal, mégis a tenger mélyének zsongását és az óceánok bölcs, öreg halait hallottam. Valahogy minden egy lett... eltűntek a határok, a félelem.

Mert mindnyájan félünk idelenn, az is, aki nem tudja, hogy fél. De akkor... akkor tudtam, milyen, amikor nem félek. Könnyű lettem és szabad. Hagytam, hogy az a valami egyre följebb vigyen, míg már nem láttam mást magam körül, csak feketeséget és a csillagok ragyogását. Alattam ott volt a Föld. Bicebócán rótta köreit, de ment konokul az útján tovább. Az otthonom, ahol élek, élünk... Csodás, kék kristálygolyó.

Fényes szál kapcsolt hozzá. Tudtam, nem szakadhat el. Még nem. Repültem egyre följebb. Holdakat, üstökösöket, napokat hagytam magam mögött, míg egyszercsak visszapillantva megláttam... a lélegzetem is elállt.

Ragyogó színekkel, méltóságteljesen hömpölyögve terült el alattam egy óriás spirál. Apró fénypontok szikráztak a testén, még apróbbak aranyszínnel vonták be, a vékony szál pedig egy láthatatlan golyócskához kötött valahol egy parányi, halványsárga csillag közelében.

Hallottam, ahogy morajlik és forog körbe-körbe a Tejút. Mert muzsikája van ott mindennek; tökéletes harmóniák és dallamok szövevénye, csak a fül nem hallja. Az isteni melódia betöltötte a szívemet.

Ráhasaltam a semmire a spirál fölött, néztem, hallgattam, és egyszerre megértettem...

.

Egy kéz érintette a vállamat. A fényes zsinór visszahúzott a Földre, a szobába, ahonnan elindultam. Kinyitottam a szemem, és a Dalai Láma tekintete cinkosan csillant rám a képről. Nem tudtam már, amit ott kint tudtam, de magammal hoztam, itt van bennem, ahogy mindig is itt volt. És ott van mindenkiben, csak figyelnünk kell, és meghalljuk magunkban, egymásban a csillagok énekét.

.

(Nem, nem őrültem meg. Vagy legalábbis nem nagyon. A Reiki mesterré avatásomkor utaztam el ilyen messzire a meditációm során. Vagyis ilyen közelre. Vagyis...)