Körbe-körbe

Mielőtt idejöttem Angliába, hat évet töltöttem krisnások között. Elsősorban nem hívőként, hanem azért, mert alaposabban bele akartam ásni magam a hinduista filozófiába. Nem léptem be az egyházba, nem laktam a templomban, de részt vettem rengeteg nyílt és nem nyílt rendezvényen, és kivettem a részem a templom hétköznapi életéből is. Ma már olyan természetes mozdulatokkal tekerem magam köré a szárit, ahogy másik napokon a farmert húzom fel, imádok a földön ülve, kézzel enni, szívesen használok indiai fűszereket a konyhában, a harmóniumon ugyanolyan biztonsággal játszom, mint a zongorán és - miután egyébként sem vagyok az az örökké ölelkezős-pusziszkodós fajta - természetes a számomra, hogy ott a fizikai érintkezés, érintés sok esetben nem megengedett. Persze vannak szokások, amik rám ragadtak, de utólag rájöttem, hogy nem tudok együtt élni velük, hát most éppen ezeket igyekszem magamról szépen, sorban levetkőzni.

Hogy miért vettem át ezeket a szokásokat? Egyrészt volt, amivel egyetértettem. Másrészt nehéz, talán lehetetlen is éveken át úgy részt venni egy közösség életében, hogy nem asszimilálódik az ember. Harmadrészt ahhoz, hogy tényleg megértsem mindazt, ami az ő nézőpontjuk a világról, az emberről és Istenről, fel kellett vállalnom a külsőségeket is, mert ezek nélkül nem teljes a kép. Végül pedig jó érzés, hogy úgy jelenhetek meg a világon bárhol egy hinduista templomban, vagy egy hindu közösségben, hogy tisztában vagyok a szokásaikkal, és nem vétek olyan szarvashibákat, amiket a nyugati emberek általában vétenek.

A filozófiájuk kb. ötezer éves. Meglepően gyakran visszaköszön a több ezer éves szövegekből a mai "modern" tudomány. Amikor a világegyetem keletkezéséről, tágulásáról és majdani pusztulásáról beszélnek a csillagászok, nem tudok nem gondolni a hindu szemléletre, amely a világ teremtéséről, egy ideig való fenntartásáról, azután pedig megsemmisítéséről szól, hogy némi szünet után újrateremtődjön és kezdődjön a folyamat elölről. Még az időtartamok is nagyjából stimmelnek.

Amikor más dimenziók létezéséről, vagy a dimenziók közötti átjárhatóságról, vagy földön kívüli élet létezésének lehetőségéről hallok tudományos elméleteket, szintén beugranak azok a gondolatok, amiket a hinduista filozófia vall, mely szerint természetesen vannak más dimenziók, igen, van közöttük átjárás, csak nem mindenkinek, mindig és akárhogy, és persze, hogy van élet a mi bolygónkon kívül is.

Ilyenkor azon tűnődöm, van-e értelme kutakodni, milliárdokat költeni arra, hogy megállapítsa a tudomány ugyanazt, ami a keleti könyvekben már évezredek óta olvasható. Ó, tudom, be akarják bizonyítani a fehérről tudományosan is, hogy fehér, vagy talán nem is ismerik ezeket a szövegeket (miért nem???), viszont már hol tarthatnánk, ha nem azzal foglalkoznának, hogy fölfedezzék, ami már régesrég föl van fedezve, hanem arra építkezve továbblépnének.

Az istenhit egy dolog, mindenkinek a magánügye, viszont ezekben az írásokban tudomány is van, amiről ha lehántjuk az istenes világképet, ott marad egyértelműen és tisztán. Feltételezem, a hindu filozófián kívül is léteznek még olyan ősi eszmerendszerek, amelyeknek a lényege egyezik ezzel. Óhatatlanul megfogalmazódik bennem, hogy vajon mindig mindent elölről kell-e kezdeni, hogy aztán az eredményeket elmossa egy új kultúra, ami majd ismét elkezd kutakodni és eljut oda, ahová az elődei, és ez így megy újra és újra... Ha jobban belegondolok, akkor még a samsara is tudományosan igazolt tény, hiszen az örök körforgás megléte világosan látható a világban :-)

Vajon az az ember sorsa, hogy mindig ugyanazokra az eredményekre jusson, csak korszakonként más és más módszerekkel, és hogy körbe-körbe járjon, és ne tudjon továbblépni? Sajnálnám, ha így lenne... De ha mégis így van, akkor mi az egésznek az oka, célja és értelme? Ha pedig nem muszáj így lennie, akkor mi a megoldás, hogyan lehetne kilépni ebből a helybentopogásból?