"...szeretett, míg élt"

.

"Ha nem vagyok többé a földön, ó, fám, susogtasd tavasszal megújuló leveleidet az erre vándorlók felett: a költő szeretett, míg élt." (Rabindranath Tagore)

.

.

Éjjel álmodtam. Visszaálmodtam magam a múltba, régi, napfényes nyarakba. Éreztem a tó illatát, láttam a házat, ami sokkal inkább az otthonom volt, mint azok a helyek, ahol éltem. Hallottam rég halott hangokat, ahogy a nevemet mondják. És mint gyermekkoromban, álmomban is szaladtam a hívó szóra. De nem volt ott senki. Üres volt a ház.

.

Annak idején pezsgett ott az élet. Vidám, forgalmas, hangos házikó volt; nem túl nagy, de épp elég. Sárga falú, piros tetejű, a teraszán pirosan csillogó korláttal. A dédszüleim építették. Nem ott születtem, de onnan jövök. Amikor elfeledkezem magamról, azt a jóízű Balaton-felvidéki tájszólást beszélem, amit gyerekként szedtem ott magamra.

Mi nem a kertbe jártunk, hanem a kerbe, nem kosárba, hanem vékába szedtük – no nem a barackot, hanem a baraccot, és nem mérlegen, hanem mázsán mértük le. A máktörés utáni több napos program a gubázás volt; ebből én is kikértem a részem, amikor már kést adtak a kezembe.

A hintám a garázsajtó félfájára volt fölszerelve, és, hála a kedves almafának, ami volt olyan előrelátó, hogy két vízszintes alsó ágat is nevelt, légtornázhattam kedvemre. Volt vizipisztolyom is, piros, meg labdám, homokozóvödröm lapáttal, formákkal és mikiegeres, kék-fehér úszógumim – aztán megtanultam úszni.

De valóban megtanultam-e?

Esténként a mólónál jöttek-mentek a hajók, kicsik, nagyok. A vitorlásparkolóba is rendre-sorra megérkeztek a fáradt vizicsavargók. A Vitorlásból kiszűrődött a zene, a két balatoni halász pedig szigorúan szemmel tartotta a Tagore sétányon mászkálókat és a naplementét. Kicsit arrébb, a Halászkertben a barátnőm apukája muzsikált a cigányzenekarával, a német vendégek pedig kitartóan fújták a jéghidegre hűlt halászlevet - azt hitték, forró, pedig csak csípett egy kicsit.

Nyár elején, amikor a házba érkeztem, első dolgom volt végigszaladni az udvaron, le a kertbe, a hátsó kapuig. Így vettem birtokba minden évben Füredet és a Balatont, közölve velük, hogy két hónapig a része és részese leszek mindannak, ami ott van. Ez szertartás volt, kihagyhatatlan azóta, hogy járni megtanultam. És kezdődhetett a nyár…

.

Amikor végleg elbúcsúztam a háztól, már üres volt és nagyon csöndes. A lakói meghaltak és velük együtt meghalt minden, ami számomra kedves volt: a hangulat, a nyarak, a régi történetek, a szeretet, a gyermekkor... A kocsim tömve volt fényképalbumokkal, könyvekkel, gyerekkorom kedves tárgyaival, a falakról leszedett családi képekkel... Menekítettem őket a pusztulástól, hogy legalább ennyi megmaradjon, ha már az emberek nem élhetnek örökké.

Néhány hét múlva Londonban ébredtem.

.

El kell-e sírni az el nem sírt könnyeket? Vissza kell-e nézni a múltba, ha szép, de fáj, vagy csak menni előre, nem törődve azzal, ami mögöttünk marad, a régen halottakkal? Vagy mégsem azok? Hiszen kikövetelik, ami nekik jár, nem?

Vagy csak én vagyok nagyon szomorú…