A Rózsaszín Floyd és a szomorúság

Nem szeretem a Pink Floydot. Szomorú meg szoktam lenni.

Ezúton tájékoztatom az engem levélben megkereső illetőt, hogy:

Igen, szoktam szomorú lenni, bármilyen hihetetlen is; igaz, hogy mivel Angliában lakom, ez csak úri passzió, hiszen itt nem emberek, hanem krőzusok vagyunk mind, tökéletes boldogságban, gondtalanul lebegünk ég és föld között a nap 24 órájában; semmi dolgunk, kötelességünk, felelősségünk nincs; ha megéhezünk, csak odarepülünk egy kolbászkerítéshez és törünk belőle, meg fáról szüreteljük az ötvenfontosokat évszaktól függetlenül, amikor és amennyit akarunk, és mivel már nem bírjuk ezt a gondtalanságot, hát unalomból gyártunk magunknak fals fájdalmakat, kirakjuk a netre, hogy sajnáltassuk magunkat, aztán meg várjuk a kommentáradatot. Így működünk mi, külföldön élő magyar bloggerek.

.

Az történt, hogy kaptam egy embertől két levelet is a tegnapi postom kapcsán, hogy mit nyavalygok, amikor semmi gondom nem lehet, hiszen itt élek, Angliában, és csak játszom az eszem, meg mit nyafogok a blogomon a gyerekkoromról, amikor már jómódban élhetek és fölvet a pénz, és ez az egész csak kommentvadászat és a magam sajnáltatása. Ezzel az úrral már volt egyszer konfliktusom amiatt, hogy abszolút nincs képben azzal, hogy milyen külföldön az élet, és hiába mondja az ember, csak fújja a magáét, mert ő jobban tudja, hiszen ő Magyarországon van, én meg itt. Nyilván jobban ismeri az itteni életet, mint én, hát persze...

A félreértések elkerülése végett: nem azért írok, amikor szomorú vagyok, hogy sajnáltassam magam, vagy megdicsértessem az abból született postomat, hanem hogy kiírjam magamból azt, ami fáj. Ha nem jön visszajelzés, hát nem jön, záksón. Nem azért írom. Nem hatásvadászok, hanem vallok. Őszintén. Csak teljesen fölöslegesen, mert van, aki még ebbe is bele tud kötni, szóval már ki is töröltem azt az igen "zavaró" bejegyzést, mert kár az illetőbe - akik meg számítanak, úgyis olvasták már -, aztán ennyi volt, le lehet higgadni és el lehet takarodni a t. zaklatónak a környékemről is egyszer s mindenkorra.

Nem érdemes normálisan írni, ezután majd visszaveszek, jöhet a Balázs Pali, meg a celebek, meg káromkodni fogok én is, ahogy mindenki más, meg csak felületes és lényegtelen témákról írok átlag alatti stílusban, mostanában csak az az egyedüli elfogadható úgyis :-(

Vagy inkább abbahagyom ezt az egészet, mert semmi értelme. Törlöm magam mindenhonnan, az egész netről, a gépemet kidobom a francba, és világi jól megleszek internet nélkül is. Amíg vannak könyvek, addig én is el tudom magam foglalni üres óráimban. Akinek meg hiányzom, majd megtalál. Van posta is, lehet tollal is írni, papírra. Legalább kiderül, hogy ki beszélget velem szívesen, mert az ül le majd levelet írni.

És most miért a Pink Floydot és a Sorrow-t tettem föl, ha egyiket sem szeretem? Mert én is bele tudok rúgni a földön fekvő önmagamba, ebbe nem kell besegíteni, köszönöm.

Ha meg valaki szereti ezt a csapatot, akkor meg jól van, hálisten, eltaláltam az ízlését.