Az olyan, mintha szikláról löknének le, amikor egy barát elmegy.
Egyszercsak meginogsz a mélység fölött. Önkéntelenül és természetesen nyúlsz felé, hogy visszatartson, de ő hátralép, sarkon fordul és magadra hagy. Nem néz vissza rád.
Egy pillanatig nem érted. Eszedbe jut a nap, amikor megkérdezted: "Ha megcsúsznék egy szakadék szélén, megtartanál?" Elhitted a bólogató választ; sejtetted, hogy talán nem igaz, de bíztál és hittél.
Amikor magadra maradsz a sziklán, már biztosan tudod, hogy becsapott.
Halkan zuhanni kezdesz, egyre gyorsabban és mélyebbre. Nem sikoltasz; csendben várod, hogy leérkezz, hogy vége legyen és ne érezz.
Végtelen éjjeleket forgolódsz át töprengve, vajon mi a bűnöd?
Már nincs kitől megkérdezni, s az éj egyre sötétebb.
Talán örökké zuhanni fogsz, nem tudod, hová, már azt sem tudod, honnan, és nem ellenkezel. Üresen várod az út végét.
A világ legmagasabb hegye az, amiről lezuhansz, amikor egy barát elfordul tőled.
No comments:
Post a Comment