Zsóka barátnőm az előző post olvastán küldött nekem egy emilt, amiben megkérdezte, ki bántott és mivel. Nem tudtam érdemben válaszolni, mert egyrészt ami annyira nagyon fáj, hogy komoly döntésekre sarkall, arról nem tudok beszélni. Most sem tudok - talán nem is kell, hiszen az illető szerepe végülis csak annyi volt, hogy utolsó csepp volt egy, már amúgy is kicsordulni készülő pohárban; ha ő nincs, lett volna más, aki kicsordítja azt a bizonyos poharat. Másrészt pedig: ha egyszer valakit már a barátomnak neveztem, még akkor sem adom ki, ha kiderül róla, hogy mégsem barát.
A pohárról viszont tudok beszélni. Mindazokról az "élményekről", amik évek alatt elvittek odáig, hogy leghőbb vágyam lett egyszerű körülmények között élni a fekete kontinensen kiszakadva mindabból, amiben most élek. Vagyis ezeknek az élményeknek egy része csak az, amit most el fogok mesélni.
Tamás barátom blogján olvastam a minap a következő mondatot - remélem, nem bántódik meg, ha idézem a szavait; annyira jól megfogalmazta, hogy fölöslegesnek tartom újrafogalmazni:
"...Amikor nem kell félned a kimondott szó igazától, mert nem bántani akarsz vele, hanem világosan látni és láttatni a dolgokat, olyannak és úgy, ahogyan vannak."
Itt van a kutya elásva, ez az egyik ok a sokból, amiért azt a másik világot választottam.
Számtalanszor tapasztaltam/tapasztalom, hogy mondok valamit, csak úgy, tényeket közölve, olyanokat, amik ismertek, mégis hirtelen szembetalálom magam azzal, hogy különböző, általam nem érzett érzelmeket tulajdonítanak nekem, és ezekért vonnak felelősségre. Gyanítom, a partner ilyenkor a saját érzéseit vetíti ki rám, mert ugyan honnan venné máshonnan?
Azt is gyakran tapasztalom, hogy az általános reakció a visszatámadás. Hiába nem bántok senkit, csak egyszerűen mondok valamit, valakinek mindig sikerül úgy kiforgatni a szavaimat, hogy felkaphassa a vizet és az élete minden területéről összegyűjtött összes indulatát rám zúdíthassa, mintha én lennék a gondjainak egyetlen forrása. Rendkívül megtisztelő, hogy néhányan ilyen fontos szerepet tulajdonítanak nekem az életükben, de attól tartok, ennyire azért nem vagyok fontos. A problémáik nem tőlem származnak, nem én okozom a nehézségeiket, hiszen nem belőlem áll az életük. Vagy igen?
Néha elgondolkodom, érdemes-e egyáltalán kommunikálni, amikor az emberek java része nem a szavakkal közvetített gondolataimat olvassa/hallgatja, hanem a saját indulataikat és az ő fejükben élő fantomvilágot. Nehéz úgy beszélgetni, hogy a partner gyakorlatilag nem hallja meg, amit az ember mond, annyira lefoglalja az önmagával való párbeszéd; így aztán nem is arra reagál, amit mondok neki, hanem az általa elképzelt és pusztán csak a fejében zajló párbeszédet kísérhetem figyelemmel hüledezve.
Biztosan ti is ismeritek a helyzetet: mondtok valamit, a partner viszont nem arra reagál, amit mondtok, hanem elkezd valami teljesen más szöveget. Ismét reagáltok, de a válasza újból nem kapcsolódik ahhoz, amit ti mondtatok, gyakorlatilag nem is válasz, csak tömény indulat, aminek köze nincs az addig elhangzottakhoz, még kevesebb a valósághoz. Szerintem ez nem csak velem történt már meg nem egyszer.
Ez a párhuzamos monologizálás ugyan nem visz semmire, viszont arra nagyon jó, hogy kiderüljön, kik azok, akik szemtől szembe barátomnak nevezik magukat, ám valójában teljesen mást gondolnak rólam - és valószínűleg a hátam mögött sem mint barátról nyilatkoznak velem kapcsolatban. Volt, hogy elképedve tapasztaltam egy-egy ilyen beszélgetésnek álcázott monologizálást olvasva, hogy igazából mennyire alávalónak, gazembernek, aljasnak gondol engem a másik fél, pedig nem adtam okot erre, sőt, inkább az ellenkezőjére. Talán így volt könnyebb a lelküknek, hogy engem mocskoltak, és nem kellett őszintének lenniük önmagukkal. Viszont az is nyilvánvalóvá vált így, hogy az a "barátság" részükről nem más, mint képmutatás, hiszen a szívük mélyén nem szeretetet, hanem gyűlöletet éreztek irántam. Ebben annál is inkább biztos vagyok, hiszen az indulatkitörést nem követte semmi, sem belátás, sem bocsánatkérés. Dolgukvégezetten - és, gondolom, önmagukkal elégedetten - tűntek el a színről.
Többek között az ilyen játszmáktól sokalltam be. És most jött el a pillanat, amikor már nem csak elegem van belőlük, de ki is akarok szállni. Adtam magamnak másfél-két évet arra, hogy megteremtsem a kiszállásom feltételeit, addig még valahogy el kell viselnem ezt az őrültekházát - vagy ha nem, hát egyszerűen figyelmen kívül hagyom, mert már megtehetem, tudva, hogy itthagyom ezt az egész cirkuszt.
Ez itt nem az én világom, nem az én játékom és legfőképpen nem az én utam.
No comments:
Post a Comment