10 December 2011

Egy hónap hallgatás után ismét jelentkezem

Huh, de régen jártam erre blogírás címén, azt hiszem, kicsit elraboltak a hétköznapok és a hétköznapok csodái :-)

Leonardo da Vinci kiállítás van most nálunk a National Gallery-ben, időszaki, januárig vagy februárig lehet megtekinteni a Mester idehurcibált festményeit, amelyek között az Utolsó vacsora is ott van. Nemrég volt szerencsém megnézni a kiállítást, ha esetleg ugyanez az összeállítás Magyarország felé is eltéved majd valamikor, mindenkinek szívből ajánlom! :-)

Mi is történt még... Kb. két hete (? NilsCo, segíts!) elindult a Mars felé az újabb marsjáró, a Kíváncsiság, azaz Curiosity. Viszi a nevemet is magával, tehát, mire nyáron landol a vörös bolygón, addigra várható, hogy rendes marslakó módjára bezöldülök és apró antennákat növesztek a fejem búbján.

Nem, nem őrültem meg teljesen, csak amikor Doug barátunk még fent tanyázott az ISS-en, jóval lelkesebb figyelője voltam a világűr eseményeinek, és akkor lehetett nevet küldeni a marsjárónak, aki minden nevet egy chip-en elhurcibál a Marsra. Hát, én sem maradhattam ki a jóból, legalább most már a NASA-nál is szerepelek. Eggyel több, vagy kevesebb hely, már édesmindegy... :-D

Beköszöntött a tél. Először majd lefagyott a hátsó felünk (nekem konkrétan, ilyet még életemben nem éreztem!), de mostanra már normalizálódott a helyzet és egészen londoni tél vette kezdetét esővel, időnként köddel, enyhe hőmérséklettel, hellyel-közzel napsütéssel.

Aztán mi is van még... Van még valami egy idő óta, ami fontos a számomra, de erről nem akarok beszélni. Egy nagyon klassz, izgalmas, kalandos, időnként komoly és tanulságokkal teli felfedező úton veszek részt, aminek a vége talán az lesz, hogy rájövök, hogy ami távolinak tűnik, az tulajdonképpen nagyon közel van, ami idegennek látszik, az valójában teljesen baráti, valamint hogy lehetetlen nincs, ellenben csodák igenis vannak és hogy a 2x2 nem mindig 4, és milyen jó is, hogy ez így van...

Remélem, elég titokzatos voltam, úgyhogy most szépen itt is hagylak benneteket kétségek között... :-P

11 November 2011

11.11.11.11.11.

Csak mert ilyen egy ideig nem lesz... :-)

Állítólag 11 óra 11 perckor volt/van/lesz a következő világvége. Tehát londoni idő szerint éppen most. Miért van az az érzésem, hogy mégsem ez lesz az utolsó poszt a blogomon... :-))

Úgy tűnik, a világvégével elfelejtették közölni, hogy melyik időzónához igazítsa magát, mert a japán barátaim teljesen életben vannak, pedig ott már pár órával elmúlt 11 óra, én is élek, pedig éppen most kellene becsapnia az istennyilának és valószínűleg az amerikai kontinens sem fog összedőlni úgy 6-9 óra múlva... Szerencsétlen világvége valószínűleg most zavarodottan kóvályog a Föld körül az óráját nézegetve, azután dolgavégezetlenül elkullog... megint... :-))

7 November 2011

Őszi meditáció

Két videót hoztam nektek, két verset. Nem az őszről szólnak, de számomra ez az ősz a nagy beszélgetések és a nagy közös meditálások időszaka, ez a két vers híven tükrözi az idei ősz hangulatát.

Az első videón Szabó Lőrinc: Az irigység erdejében című versét mondja el Hernádi Judit, a másodikon Sztankay Istvántól hallható az Én vagyok című vers, melyet Domján László írt.

Mindkét vershez Holló József szerzett csodálatos aláfestő zenét.

28 October 2011

Óraátállítás!!!!!

Jelentem, holnap, szombaton éjjel beköszönt a téli időszámítás!

Tehát: október 29.-ről 30.-ra virradó éjjel hajnali 3-kor 2 órára kell visszatekerni az órákat.

Aki alszik, bulizik, egy órával többet alhat, bulizhat (hurrá!). Aki dolgozik, egy órával többet dolgozik (részvétem).

24 October 2011

A legjobb

A legjobb az, amikor az álmok valóra válnak. Mert igen, ha az ember nagyon akarja és tesz is érte, akkor az álmok valóra válnak.

22 September 2011

Jó

Néha a feje tetejére tud állni a világ. Összekavarodik minden, csak kapkodod a fejed, hogy most mi van?

Aztán ugyanilyen hirtelen helyre is tud billenni az a világ. Ha nem is egészen, de majdnem, aztán csak várni kell, amíg újra teljesen stabilan áll a lábán.

És az jó...

19 September 2011

A szösszenet

Barátom és bloggerina-társam, Manó, ma kipottyantott a fejecskéjéből egy szösszenetet a blogjára, ami annyira megtetszett, hogy gyorsan el is kuncsorogtam tőle. Íme az iromány, az eredetit pedig sok társával együtt ezen a blogon találja, aki olvasgatni szeretne.

Meg...?

A fiú csillogó szemmel nézett a lányra. Egész bensőjében érezte, hogy szüksége van rá. De még nem merte bevallani. Nézte, nézte azt a kék szempárt, a kedves arcot körülölelő világosbarna hajzuhatagot, az íves, karcsú nyakat. Végül vett egy mély lélegzetet, egy kicsit elpirult, és belekezdett:

- Meg...? - eddig jutott, amikor fülig vörösödve elakadt.

A lány visszanézett rá szemében vidám csillogással, ajkán nevető mosollyal, és azt felelte:

- Igen, megeheted az utolsó palacsintát.