Az emberi hülyeség határtalan

Érdekes napon vagyok túl. És fárasztón. Nemrég ébredtem föl, mert vacsora után úgy elaludtam, mintha kötelező lenne.

Egy mondatban összefoglalva: az emberi hülyeség határtalan.

Reggel megérkeztem a melóhelyre. Szépen összegyűltek a csapatok, folyt a reggeli karattyolás lengyelül (merthogy szinte mindenki lengyel). Hozzánk, nem-lengyelekhez meg a kutya nem szólt egy szót sem. De ezt már megszoktuk itt Londonban, a lengyelek oly mértékben önteltek és egósak, hogy nem vesznek emberszámba senki mást - kivéve ha az a másik náció a főnökség tagja, mert akkor megy a seggnyalás ezerrel :)

A mi brigádunkban egy változás volt csak, a lengyel fiú helyett egy fiatal lengyel lány került a team-be. És mit ad Isten, valóban Szelimhez osztottak be! :) Ő viszont elkövette azt a hibát, hogy reggel, ahogy a többieket, úgy engem is barátságosan, kézfogással üdvözölt (asszem, ezt hívják kultúrált emberi viselkedésnek) amit csapatunk - számomra - új tagja ki tudja, miért, zokon vett, így aztán először egy gyűlölködő pillantást kaptam, aztán meg elkezdődött a szivatás. Csak dolgozni nem tudtam rendesen, erről a két lengyel perszóna gondoskodott. Szerencsére a türelmem nem sokáig tartott (néha ez is jó :), ráadásul Szelim is észrevette, hogy valami nem stimmel és addig nyúzott, amíg kifakadtam neki. Nehéz egy időben négyfélét csinálni 2 db kézzel és 4 db helyszínen. Az angol nyelvben meg van egy olyan szó, hogy "please", ezt normális esetben igen gyakran használjuk és én sem veszem zokon, ha így kezdi vagy fejezi be valaki a velem való kommunikációt. Enélkül ezen a nyelven csak bunkó parancsokat ad az ember másnak, az meg nem kifejezetten hangulatjavító. Ezeket röviden felvázoltam, ő meg intézkedett. Ki tudja, miért, hitt nekem, talán már volt hasonló tapasztalata a lengyelekkel. Teljesen intelligens módon oldotta meg a helyzetet, csak hát addigra már odalett a jókedv... A csajokat "szétültette", nem hagyta, hogy együtt dolgozzanak, mert csak egymást hergelték ellenem, de ettől sem tértek észre; a továbbiakban nem kommunikáltak velem, ha nagy ritkán szóltam hozzájuk, egyszerűen nem válaszoltak.

Hogy én mennyire úúúúúúútálom, ha valaki korlátolt és ostoba!

Rájöttem, hogy ezen a helyen végzetes hiba és nagy kiszúrás az illetővel szemben, ha valaki kimutatja a szimpátiáját. Szelim is rájött ugyanerre, úgyhogy igyekezett a "hibájából" fakadó rossz hangulatot enyhíteni, elviselhetőbbé tenni a napomat. Próbált beszélgetni, humorkodni, távoltartott a lengyel luvnyáktól, segített a melóban... Csakhogy én meg igyekeztem teljesen idegenként viselkedni, minél kevesebbet kommunikálni (nem nagyon sikerült, mert lépten-nyomon átestem rajta, folyamatosan a lábam alatt volt, plusz az incidens után a kizárólagos fennhatósága alá vont egy időre), csak dolgoztam, mint a gép. Szelim meg igyekezett megérteni, hogy nincs szükségem arra, hogy a semmi miatt sorozatosan kiszúrjanak velem. Az ügynökség idedelegált 2 napra, nem azért, hogy örök barátságokat kössek, hanem melózni, oszt ennyi. A legrosszabb az volt, hogy - bár az eszemmel tudtam, hogy nem én okoztam ezt a helyzetet - én éreztem kellemetlenül magam. Sajnáltam szegény Szelimet, hogy a két buta liba miatt ilyen baromságokkal kellett foglalkoznia, amikor enélkül is volt épp elég dolga. Viszont ha ő nincs, akkor kb. délben fogom magam és ott hagyom az egészet a francba. Hogy egyáltalán ledolgoztam a munkaidőm, az javarészt arab barátunknak köszönhető.

Viszont életemben először megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor kiáll valaki mellettem és megvéd. Ez eddig még senkinek sem volt szokása, igazából - hiába esett jól - nem is tudtam ezzel a szituval mit kezdeni, nincs benne tapasztalatom. Így aztán nem is kezdtem vele semmit, csak gályáztam, általában Ardával, a török fiúval párban, időnként Szelimmel, aztán nagy nehezen véget ért a nap. Alig vártam, hogy eljöhessek. Ennyire egyedül ilyen sok ember között már régen éreztem magam...

És még valamit nem tudok: mi volt az én hatalmas bűnöm, hogy a lengyelek kapásból és ismeretlenül kiközösítettek...?