Két hét Magyarországon

Volt, aki tudta, volt, aki nem, volt, aki tudta, de nem érdekelte: április 6.-án négy év után először léptem magyar földre. Ezért nem íródott a blog két hétig, gyűjtöttem a pozitív és negatív élményeket, mindkettőből akadt éppen elég. Most pedig egy nem rövid posztban szépen elmesélem, milyen négy év távollét után a benyomásom Magyarországról és a magyarokról.

Magyarország szép. Most, friss szemmel nézve akár az ismerős, akár a számomra új helyeket, azt mondom, hogy Magyarország nagyon szép. Így, két hétig, szinte túristaként létezve, maga a paradicsom.

Kezdem az elején, azzal, hogy miután a Wizzair-rel mentem - sikerült ahhoz a légitársasághoz beneveznem, amelyik a legeslegtávolabbi londoni reptérről (Luton) indítja a járatait -, keresnem kellett valami lehetőséget kijutni oda. Megy oda busz is, persze, de a csomagjaim nehezek voltak, én meg utálok cipekedni. Szerencsére néhány nappal korábban, amikor a szomszédom költözött, összeismerkedtem egy tünemény magyar házaspárral és az ő terepjárójukkal. Még akkor telefonszámot cseréltünk, így felhívtam őket, hogy vállalkoznának-e arra, hogy kicipelnek csomagostól Lutonra. Vállalkoztak. Kicipeltek. Aztán két hét múlva pedig hazacipeltek, és nem variáltak, hanem minden úgy történt, ahogy megbeszéltük. Örülök, hogy mostanában normális magyarokkal hoz össze a sors Londonban, mert ritkák, mint a fehér holló.

Repülőút: előszöris meglepődtem, hogy egy angol légitársaság gépén a teljes személyzet magyar. Emlékszem, amikor idejöttem, azon lepődtem meg, hogy egy vegyes gépen (MALÉV-British Airways) színtiszta angol a személyzet, most fordítva volt ugyanez. Úgy tűnik, a budapesti járatokra magyar pilótákat és légikísérőket delegálnak.

Fényképeztem a gépen, mert a Wizzair-en lehet, kivéve föl- és leszálláskor, de akkor meg úgyis ücsörögnek a légikísérők is, úgyhogy nem látják, ha kattintgat az ember... ;-) Mindössze fél órányira voltunk Ferihegytől - tudom, hogy átkeresztelték, de nem érdekel, mi köze egy zeneszerzőnek a repüléshez, nekem maradnak a pesti repterek Ferihegyek -, amikor kikászálódtam az ablak mellől pisilni. Állt egy kis sor a fülke előtt, közöttük a másodpilóta, aki megkért, hogy ugyan itt ő a házigazda, és az udvariasság megkívánná, hogy előreengedjen, de miután nemsokára landolni kell, szeretné időben elintézni a folyó ügyeit. Naná, hogy beleegyeztem, de azért jól szóba is elegyedtem vele, aminek az lett a következménye, hogy egy idős angol úr, aki egy kukkot nem értett a mi magyar beszélgetésünkből, beelőzött, így aztán tovább folytatódott a diskurzus.

Megtudtam, hogy a gép akár pilóta nélküli landolásra is képes (persze megfelelő felszereltségű reptéren, mint pl. Ferihegy), meg sokkal jobb, ha útközben robotpilóta vezeti a gépet, mert érzékenyebben tud reagálni, mint az ember - azért persze azt sem vennék észre az utasok, ha a pilóták markolásznák egész úton a kormányt. Meg beavatott abba is, hogy a robotpilóta nem arról szól, hogy beprogramozzák, aztán lefekszenek aludni, hiszen azt folyamatosan figyelemmel kell kísérni, és a programot szükség esetén változtatni. Szóval kellemesen eldiskuráltunk, miközben 11 km magasan, kb. 900 km/h-val és mínusz 60akárhány fokos kinti hőmérséklet közepette röpködtünk :-) A landolásunk fél óra múlva olyan lágy volt, hogy egyetlen pici döccenést sem éreztem, utólag is gratulálok a pilótáknak!

Ferihegy 1-en gyalogosan elsétáltunk a beléptetőkalitkához, majd a böröndökhöz - kivételesen nem az utolsók között hömpölygött ki az én cuccom. Aztán ki anyuhoz - nála töltöttem ezt a két hetet - és kezdődött a két hetes szabadság.

Őszintén szólva tartottam egy kicsit ettől az úttól, illetve inkább az országtól, meg az emberektől, hiszen tudom, hogy mogorvák a népek, durvák, sokszor kezelhetetlenek, és semmi sem megy úgy, ahogy kellene. Bevallom, azért értek kellemes meglepetések - ez nagyban köszönhető annak a társaságnak, ami körülvett -, de bizony volt, hogy beigazolódni láttam az aggodalmaimat.

Azt hamar észrevettem, hogy a szolgáltatások úgy működnek, hogy a kuncsaft van a szolgáltatóért és nem fordítva. Kapják be. Ahol ezzel találkoztam, oda vagy nem mentem többet, vagy sarkon fordultam és távoztam. Szórakozzanak a nénikéjükkel, ha én fizetek, akkor ők álljanak vigyázzban, ne én.

Internet az anyunál nincs, így egy szentendrei kávézóba, a Kedvesbe mentem két-három alkalommal, ahol az egyik szolgáltatásuk a wi-fi. Hónom alá kaptam a gépet és átrobogtam. Egészen addig, míg - talán a harmadik este - azzal nem kezdett szórakozni a személyzet, hogy állandóan kikapcsolgatták a router-t, így elment a net. Szólni nem lehetett a pincércsajnak, mert oda sem nézett még akkor sem, amikor a főnöke rászólt. Szemmel láthatólag a személyzet azért jár oda, hogy ott a haverokkal jól érezzék magukat, aki meg nem haver, az meg le sem volt kakilva. Csakhogy én már elszoktam az ilyen bunkó stílustól, hát eléálltam a pincércsajnak és megkértem, hogy ha már hirdetik ezt a szolgáltatást, akkor kapcsolják is vissza a netet. Jól megsértődött, hogy nem tudott kikerülni és dolgoznia is kellett (barom, minek kapcsolta ki?). Ezt eljátszottuk vagy háromszor, utána begurultam, összecsomagoltam, és oda többé nem mentem, meg nem is fogok, sőt, mindenkit lebeszélek erről a helyről. Egyrészt drága, másrészt bunkók, harmadrészt meg nem kávézó, hanem kocsma. Ez utóbbit csak azért viseltem el, mert szükségem volt a netre. Szerencsére ez a gondom gyönyörűen megoldódott, betértem egy közeli McDonald's-ba, ahol szintén volt wi-fi, aztán már oda jártam át esténként, mert ott meg összebarátkoztam néhány nagyon kedves kiszolgálóval, úgyhogy már nemcsak netezni, hanem dumálni is mentem.

Ennyit a vendéglátásról, első körben a multi győzött.

Az üzletekben is hasonló tapasztalatokat szereztem, bár az is igaz, hogy voltak nagyon kedves eladók is. Itt is azt a módszert alkalmaztam, hogy otthagytam a francba az üzletet, ha az eladó nem eladni akart, hanem abban a tévhitben szenvedett, hogy szívességet tesz nekem. Szintén "kapja be" kategória, nem kötelező nekem őt gazdagítanom, más boltok is vannak normális kiszolgálással.

A közlekedés... Autóval jártam, úgyhogy a tömegközlekedésről gőzöm sincs, azt viszont észrevettem, hogy nem divat az index használata. Vagy kitalálja az ember, hogy a másik kanyarodni akar és merre akar, vagy tornázhat, hogy elkerülje a másik által okozott balesetet. A körforgalomban érvényes szabályokkal gyakorlatilag szinte senki nincs tisztában. Úgy általában mennek az autóvezetők arra, és úgy, amerre és ahogy nekik jól esik, aztán meg megsértődnek, ha csattannak. Szerencsére én elkerültem az ilyen helyzetet, de láttam összetört autót eleget. Hát... talán nem kellene száguldozni sem, nem véletlenül vannak megállapítva a sebességhatárok...

Viszont ért egy nagyon kellemes meglepetés is, amikor Nagykanizsára autóztam az M7-esen, mert ott nem igazán láttam rebellis autóvezetőt. Az M7-es nekem mindig szálka volt a szememben, most sem szívesen mentem rá, de a távolság miatt muszáj volt, és tényleg meglepődtem, milyen fegyelmezetten vezet a többség. Később persze azt is megtudtam, hogy rengeteg kamera és hatalmas büntetések vannak, inkább ez tartja vissza a bolondokat, nem az, hogy léteznek szabályok is.

Nagykanizsa. Két napot töltöttem ott, Zoli barátommal végre személyesen is összeismerkedtünk, eddig csak interneten át tartottuk a kapcsolatot. Megmutogatta nekem a várost - nagyon szép kisváros barátságos hangulattal, színekkel, virágokkal, rengeteg aprócska, zöld parkkal, érdemes ellátogatni ide, meg a környékére is, ami szintén szép és meg kell nézni! -, elbarangoltunk a Kisbalatonhoz is séta és fényképezés céljából, meg ettünk finomságos ebédet egy nagyon hangulatos étteremben, meg eszméletlen finom sütit kávéval egy cukrászdában, szóval ez a két nap tökéletesre sikerült. Ennél tökéletesebb már csak akkor lett volna, ha nem kellett volna fölvennem a téli dzsekimet, amit hála Istennek magammal vittem, és ha többet sütött volna a nap.

Mi is volt még... Ja, igen. Kiderült, hogy van (volt?) olyan régi barátom, aki négy év után fél órácskát nem tudott szakítani rám ebben a két hétben, így hiába értesítettem már az első napon, hogy megérkeztem, találkozni nem találkoztunk. Nem rajtam múlt... Mondanám, hogy rosszul esett, de igazából már annyira megedződtem eltávolodó-eltűnő barát témában, hogy karakánul vettem az akadályt, és eltöltöttem az időmet azokkal az emberekkel, akik kíváncsiak voltak rám, így bánkódás helyett jól éreztem magam.

Ami fura volt, az az, hogy a magyarok zöme nem ismeri a mosolygást. Itt mi lépten-nyomon rámosolygunk egymásra akár a metróban, buszon, akár az utcán szembesétálva, vagy ácsorogva, és ennyi. Egy mosoly és megyünk tovább. Reflexből Magyarországon is mosolyogtam mindenkire, de vagy rám sem néztek, vagy gyanakodva végigmértek (gondolom, bolondnak néztek), vagy megvetően elfordultak. Ja, bocs, ha nem kell a kedvesség, csak úgy, minden hátsó szándék nélkül, akkor mosolyogjon az ilyenekre a harapós paci. Istenem, de jó volt két hét után Londonba megérkezni úgy, hogy ismeretlenek mosolyogtak rám, és természetesnek vették, hogy én is ezt teszem!

Merthogy a két hét elröpült, én pedig tegnap délután elballagtam Ferihegyre. Mit ad Isten, amikor mendegéltem a beszállókapu felé, ugyanazt a másodpilótát láttam teljes menetfelszerelésben, akivel idefelé olyan jót beszélgettünk. Meg is álltam, még emlékezett is rám - gondolom, nem mindenki szórakoztatja őt a klotyó előtt -, váltottunk pár szót, aztán iparkodtam a gépre. Viszont azt már nem hagytam ki, hogy meg ne kérdezzem tőle már fent a gépen, hogy landolás után beleshetek-e a pilótafülkébe. Megengedte, úgyhogy hatalmas élménnyel záródott a két hetes nyaralásom, egy igazi, nagy repülőgép kapitányi székében ültem és a másodpilóta - azóta már a nevét is megtanultam, Rózsa Péternek hívják - magyarázatát hallgattam a mindenféle műszerekről. Már tudom, hol van a robotpilóta, hol kell felkapcsolni az ellenőrző lámpát, és hogy a pilóták feje fölött lévő műszerek java részét csak vészhelyzet esetén kell használni. Gyorsan megbeszéltem vele, hogy ha legközelebb együtt utazunk, akkor folytatjuk a "kiképzésemet", meg készítek fotókat, aztán pedig lekászálódtam a gépről, nehogy becsukják az épület ajtaját, mert akkor alhatok a repülőben...

Kint már várt az ismerősöm az autójával, jó nagyot beszélgettünk abban a fél órában, amíg hazafuvarozott, aztán pedig most itt vagyok, és pötyögök.

Sokat fényképeztem - ahhoz képest sokat, hogy milyen vacak idő volt -, ezeket a fotókat föltettem az Indára, itt lehet őket megtekinteni, az Oldtimer Expo-n készített képeket pedig - mert azon is voltam, Zoli barátom kifejezetten erre a rendezvényre mászott föl Pestre, aztán így én is elmentem -, szóval azokat a fotókat meg itt lehet megnézni :-)

Szép Magyarország, de többé nem élnék ott. Így, két hétig, túristaként, vendégként szívesen elvagyok benne, de annyira jó volt hazaérni Angliába...